A diabéteszedukáció hazai története 5.

A cukorbeteg gyermekek nem vehettek részt az egészségesek számára rendezett táborozásokban. A pedagógusok nem értettek a kezelésükhöz, és érthető okokból nem vállalták, nem vállalhatták a diabeteszes gyermekek felügyeletét tábori körülmények között. Ezért legelőször 1966-ban a Budapesti I. sz. Gyermekklinikáról Prof. Barta Lajos és Dr. Molnár Mária adjunktus, majd ezt követően a pécsi Gyermekklinikáról Dr. Soltész Gyula (akkor még csak) egyetemi docens sorozatosan kéthetes táborozásokat szervezett az éppen üresen lévő SZOT-táborokban. Már akkor is problémát jelentett viszont a finanszírozás: az egészséges gyermekek részére biztosított élelmezési keret a diabéteszes étrend magasabb költsége miatt kevésnek bizonyult. A táborokban a rehabilitáció mellett sor került korlátozott mértékű betegoktatásra is. Dr. Soltész Gyula szerint a résztvevő gyermekeknek módjuk nyílt nagyon sok olyan dolgot megtanulni, amelyek segítségével a nem cukorbetegek társadalmába könnyebben tudtak beilleszkedni. Jellemző volt az akkori terápiás viszonyokra, hogy az első táborokban szinte naponta kényszerültek acetonos állapotban lévő vagy éppen hipoglikémiás gyermekek infúziós kezelésére. Érthető tehát, hogy az orvosoknak, nővéreknek, dietetikusoknak egyaránt komoly feladatokkal kellett szembesülniük. Mind a táborokban – ahol esetenként szülők is jelen voltak –, mind a klubfoglalkozásokon már akkor felmerült a kérdés: ki oktassa a cukorbetegeket? Az orvosok, dietetikusok, egészségügyi szakdolgozók esetében a válasz egyértelmű volt. De e hármas tevékenysége csak akkor lehetett sikeres, ha a csoport tagjai megfelelő pedagógiai érzékkel is rendelkeztek.

A betegoktatásnak az anyagcserére gyakorolt hatását az akkor még tökéletlen HbA1/ HbA1c meghatározással lehetett mérni (ez magasabb értékeket eredményezett és kevésbé volt reprodukálható, mint a mai módszerek). Csak két eredménysor ebből az időszakból: Dr. Vándorfi Győző főorvos Veszprémben a diétás oktatásban részesülő, mai szóhasználat szerint kizárólag „életmódkezelést” folytató betegek HbA1c értékét 8,1%-nak találta, szemben az oktatásban nem részesültek 9,9%-os értékével. A vércukorcsökkentő tablettákat szedő betegek esetében a két szám 9,6, illetve 11% volt. Pécsett Dr. Soltész Gyula a táborozás bevezetése előtt, 1979-ben, 140 gyermeknél átlagosan 15,2%-os HbA1c értékkel számolt, míg 1982-83-ra az érték 12,2%-ra csökkent. Az akkori terápiás elgondolásoknak megfelelően – hogy tudniillik sokszor feleslegesen adnak tablettás készítményt – Dr. Vándorfi Győző azt találta, hogy az oktatás nyomán több esetben le lehetett állni a vércukorcsökkentő tabletták szedésével, azaz csökkent a tablettát szedő, de nőtt a csak diétás kezeléssel anyagcsere-egyensúlyban tartható betegek száma. Dr. Simon Kornél főorvos Székesfehérvárott 75, 1-es és 2-es típusú, valamint terhességi cukorbeteg esetében az oktatás kifejezett vércukorcsökkentő hatásáról számolt be. A betegek tudásszint szerinti csoportosításakor Simon főorvos azt találta, hogy a kielégítő tudású betegeknél az esetek majd 70%-ában javult, míg a nem kielégítő tudásszint mellett csupán 20%-ban javult a vércukor. Hasonló eredményt kaptak, amikor a beteg együttműködési készségének megléte vagy hiánya függvényében vizsgálták a vércukrok alakulását.

(folytatjuk)