A diabéteszedukáció hazai története 4.

Még 1979. januárjában megalakították a szekszárdi diabétesz klubot (dr. Tornóczky János és dr. Sudár Géza), és ugyancsak 1979-ben megszervezték a klubokat Székesfehérvárott (dr. Simon Kornél), Veszprémben (dr. Vándorfi Győző), Pincehelyen és Tamásiban (dr. Maros Éva), Kaposvárott (dr. Angeli István), Pécsett (dr. Ruzsa Csaba és dr. Olasz Éva), Mohácson (dr. Gyenei Magda), Szolnokon (dr. Czakó László), Makón (dr. Tiszai Aladár), Debrecenben (dr. Asztalos Miklós és dr. Neuwirth Gyula), valamint Gyulán (dr. Iványi János és dr. Gyimesi András). 1980 nyarán az  V. Magyar Diabétesz Kongresszus alkalmával Szekszárdon megrendezték az első országos – fél napos – cukorbeteg-találkozót is. A Veszprémi Cukorbeteg Klub 1979 óta működik folyamatosan, 1989 óta, mint a Veszprém Megyei Diabétesz Egyesület tagszervezete. A klubot 1996-ig dr. Vándorfi Győző vezette, azóta dr. Rakk Erika látja el a feladatot töretlen lelkesedéssel. Havonta vannak foglalkozások 30–50 fő részvételével. A veszprémi cukorbeteg klub tagjai közös kulturális programokat, külföldi kirándulást is szerveztek, amely új lehetőségeket nyújtott, szociális célokat, az összetartozás érzetének erősítését is szolgálta.

Igen hamar, már 1980–81-ben megkezdődött az új betegoktatási forma kiértékelése. A fővárosból szervezve 3 kerületben és 6 vidéki városban működő klubvezetők tartottak 14 kérdéssel tudásfelmérést, részben az oktatott, valamint a még nem oktatott cukorbetegek, részben kórházi szakorvosok, körzeti orvosok és ápolónők között. Az oktatott betegek, az orvosokat és a szakdolgozókat szorosan követve, igen jó tudásszintről tettek tanúságot, míg a nem oktatott betegek tudása elfogadhatatlanul gyengének bizonyult. Veszprémben dr. Vándorfi Győző 11 kérdéses kérdőív felhasználásával azt találta, hogy az oktatott betegek tudásszintje meghaladja a körzeti orvosokét. Gyulán dr. Gyimesi András, Székesfehérvárott dr. Simon Kornél, valamint Szekszárdon dr. Muth Lajos nagyobb számú kérdést tartalmazó kérdőívekkel végzett felmérései hasonló eredményt mutattak. Ezért hamar egyértelművé vált, hogy a betegoktatás szükséges, és feltehetően a jövőben pozitívan fogja befolyásolni a diabéteszesek anyagcsere-állapotát és életkilátásait.

A klubfoglalkozások kritikai elemzésekor kiderült, hogy az éveken át folytatott foglalkozások során csökken a betegek motiváltsága, sok klubba idővel azonos, nagyrészt idős diabéteszesek jártak el. Különösen hiányoztak a fiatal cukorbetegek. Mégis elmondható, hogy néhány év alatt a klubmozgalom országossá vált, a főváros csaknem minden kerületében, szinte minden nagyobb városban alakultak klubok és becslések szerint a cukorbetegek körülbelül 10 százaléka megfordult legalább egy alkalommal valamelyikükben. Arányszámukhoz képest eltörpült a fekvőbeteg intézetekben, azaz a kórházakban, klinikákon végzett paciensoktatás esetszáma.

Negyedszázad múltán sokan már talán nem nagyon értik, valójában milyen feltételek között indult meg a hazai cukorbeteg-oktatás. Mindenki, aki ebben aktívan részt vett, ingyen, bármilyen honorárium vagy szponzorálás nélkül, szabadidejében tevékenykedett. Más „motiváló” tényező nem jött szóba, mint az ügy iránti elkötelezettség, a betegek szeretete, a rajtuk való segíteni akarás. Az oktatók dolgát megkönnyítette, hogy a foglalkozások helyszíneit ingyen bocsátották rendelkezésre, vagyis nem kellett bérleti díjat fizetni. Az oktató anyagok kiadását az egészségnevelési központok, a Vöröskereszt, a rendelőintézetek, a kórházak stb. ingyen vállalták.

Hogy az eddig elmondottak jelentőségét a mai cukorbetegek el tudják képzelni, a hetvenes évek végén még nem rendelkeztünk a jelenlegi vércukorcsökkentő tabletták 90 százalékával, egyetlen jelenleg használt inzulinkészítmény sem volt még kifejlesztve és nem létezett vércukor-önellenőrzés sem.
(folytatjuk)

Sorozatunkat a 77 Elektronika Kft. támogatja.