A diabéteszedukáció hazai története 1.

Lawrence 1926-ban írta: „A cukorbeteg gyakorlati készségének növelése a kezelés legfontosabb részét képezi”, a szintén amerikai Moxon szerint (1929-ben): „Diabéteszben minden kezelés csupán időpocsékolás mindaddig, amíg a beteget gondosan meg nem tanították, miképpen kezelje saját magát”.

A cukorbetegek ismeretterjesztésének első hazai úttörője Dr. Bikich György volt, akinek rövid lélegzetű, de velős könyvecskéjét 1966-ban, majd másodszorra 1974-ben adta ki a Medicina Kiadó 16, illetve 22 ezer példányban. A „ Cukorbetegség, tanácsok és tudnivalók” (bolti ár: 8,70 Ft) az akkori idők legkorszerűbb ismereteit foglalta csokorba, és bocsátotta olvasmányos, érthető formában a betegek rendelkezésére. A legtöbb megállapítása – kisebb-nagyobb megszorításokkal – még ma is érvényes, egyszersmind jól tükrözi azon heroikus erőfeszítéseket, melyek szükségesek voltak egy főként inzulinnal kezelt cukorbeteg életminőségének és életkilátásainak az akkori lehetőségeken belüli optimalizálásához.
Bizonyos, hogy egy mai fiatal diabéteszes elszörnyedne, ha olvasna az inzulin beadásának akkori körülményeiről. Nem csupán pen készülékek nem voltak, de tűvel egybeépített, elősterilizált, egyszer használatos fecskendők sem. Minden inzulint használó cukorbetegnek naponta egyszer, de többnyire kétszer kis lábaskában, egy tiszta ruhadarabra fektetve és szétszedve ki kellett főzni a fémdugattyús üvegfecskendőt – természetesen kihúzott dugattyúval, nehogy az üveg a főzés közben elpattanjon –, valamint a tűket.

Azért többes számban, mert volt egy külön „felszívó” tű, mellyel a beteg az ampullából szívta ki a 10-15 percig főzött, majd lehűtött fecskendővel az inzulint, és volt egy „beadó” tű mellyel az inzulint beadta. Utóbbi 20-30 mm hosszú volt és olyan vastag, mint amivel ma a kíméletesebb nővérek a vénából a vért leveszik, és nagyon könnyen az izomban állt meg a tű a beadáskor. Ezért gondosan ki kellett oktatni a beteget arra, hogy lehetőleg mindig képezzen vastag bőrredőt és ebbe 45 fokos szögben szúrja be a tűt. Arról már nem szólt az oktatás, hogy mit tegyen a beteg, ha magas vagy ha alacsony a vércukra, ugyanis ezt soha senki sem tudta, hiszen még nem volt vércukormérő készülék.

Na, de milyen inzulinok voltak akkor, amikor Bikich dr. megírta könyvét. Volt a „sima” inzulin, ami megfelelt a gyorshatású inzulinnak és volt a cinkprotamin inzulin, mely hosszú, jó 16 órás hatású lehetett. Ez a hatás viszont kiszámíthatatlan volt és hiába látták el az akkori belgyógyászok mindenfajta jó tanáccsal a cukorbeteget, hogyan előzze meg a hipoglikémiát, a cinkprotamin inzulin olyan alattomosan vitte le a vércukrot, hogy sok diabéteszes hetente akár többször is elvesztette eszméletét. Akkoriban még glukagon se volt ezért ilyenkor a mentőt kellett kihívni és az orvos több 10 ml 40 százalékos szőlőcukor oldatot fecskendezett a beteg vénájába. Ilyen körülmények között tehát csupán ez a könyvecske volt az egyetlen a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, mely némi támpontot tudott nyújtani egy hazai cukorbetegnek. Cukorbeteg-oktatásról a szó mai értelmében semmiképp nem beszélhettünk.

(Folytatjuk)