Mozaikok a diabétesz világtörténetéből 8.

Kétségtelen, hogy egy-egy új gyógyszer, jelentős előrelépést hozó módszer megszületéséhez az elmúlt évszázadban is több éves, évtizedes kutatómunkára volt szükség. Bár a laikus közönség közvetlen érdeklődésére ezek a munkák aligha tarthattak számot - pedig a tudományos sikert több alkalommal Nobel-díjjal jutalmazták - a szakemberek az így elért eredmények nélkül nem lettek volna képesek a folyamatos továbblépésre, a betegek mind hatékonyabb gyógyítására.

Az egyik ilyen mérföldkőnek számított, amikor Frederick Senger 1955-ben leírta az emberi inzulinmolekula, (később a sertés, marha, juh stb. inzulinmolekulák) pontos szerkezetét, az ún. aminósav szekvenciáját. Három évvel később pedig Dorothy Hogdkin (ugyancsak Cambridge-ben) felfedezte a molekula háromdimenziós képét. Ekkor derült ki, hogy az inzulin két kettős kén kötéssel összekapcsolt aminósav láncból áll és pl. az emberi és a sertésinzulin csupán egy, az emberi és a marhainzulin pedig három aminósavban különbözik egymástól. Mindkét kutató Nobel-díjat kapott.

Egy másik forradalmi eredmény volt a vérplazmában keringő inzulinszintek meghatározása. Magam még élénken emlékszem a hatvanas évek elején folytatott kemény küzdelmeinkre, amelyek célja az volt, hogy a vérplazma "inzulinszerű aktivitását" meghatározzuk patkányrekeszizom segítségével. Utólag bevallom, ezt nem sok sikerrel tettük, ugyanis nem tudtuk, hogy valójában mit is mértünk. És akkor jött Rosalyn Yalow és Salamon Berson, akik kidolgozták az inzulinmeghatározás pontos, specifikus radioimmun módszerét.

Ennek gyakorlati alkalmazásával minden országban, így hazánkban is megnyílt az út a rohamosan fejlődő kutatásokra. Az inzulinszintek mérésével tudtuk meghatározni a cukorbetegek bétasejtjeinek aktuális kapacitását, mód nyílt az 1-es és 2-es típusú diabéteszesek elkülönítésére, lehetett tesztelni az inzulinelválasztást fokozó, illetve az ezt nem befolyásoló gyógyszereket és még számos más lehetőség is kínálkozott. Az említett két tudós munkásságát szintén Nobel-díjjal jutalmazták. Először 1966-ban, a kínai Wang Ying-Lainak sikerült kémiailag szintetizálni az emberi inzulinmolekulát.

E felfedezéstől csak alig 10 év választotta el azt a lépést, amikor a sertésinzulin egyetlen aminósavának kicserélésével megalkották az ún. szemi-szintetikus humán inzulint. Ez igen bonyolult és gazdaságtalan technológia volt, amelynek mennyiségi korlátait a sertésinzulin jelentette. Hamarosan, még 1979-ben megszületett a valódi megoldás: három különböző technológiával (pl. a humán inzulin génjével beoltott sütőélesztővel, vagy az inzulin génnel kezelt coli baktériummal) elvileg korlátlan mennyiségben és igen gazdaságosan képessé váltak a humán inzulin gyártására.

Innen viszonylag rövid út vezetett addig, hogy a humán inzulinból először az ultra gyorshatású analóg inzulinokat (liszpro, aszpart, glulizin inzulin), majd pedig a tartós, közel 24 órás hatású és egyenletesen felszívódó inzulinokat (glargin, detemir inzulin) megalkossák.

Ez azonban már a jelen, ezért a cukorbetegség és a gyógyítás történetének összefoglalásában egyelőre nem léphetünk tovább, mert akkor jóslásokba kellene bocsátkoznunk. Sorozatunkat azzal a biztató üzenettel zárjuk, hogy - mint erről folyamatosan tájékoztatjuk olvasóinkat - a diabétesz kutatása gyorsuló ütemben folytatódik, egyre szélesebb körűvé válik, sorra születnek az újabb és újabb eredmények, amelyek joggal töltik el reménnyel a világ sok millió cukorbetegét.