Világnapi gondolatok

Mire akarja ráirányítani a figyelmet az új célkitűzés, és ez valójában mit takar? A válasz szinte országról-országra változik. Ha a leggazdagabb államokkal kezdjük a sort, az Egyesült Államokban például fokozni kellene az erőfeszítéseket, hogy az egészségbiztosítással nem rendelkező 35-40 millió ember - körükben 10% a cukorbetegek aránya - számára az eddigieknél lényegesen többet nyújtsanak. Ez azonban az évi 5000 dolláros egy főre jutó egészségügyi kiadások ellenére is nehezen lenne keresztülvihető, mert éppen a legszegényebbek azok, akik nem rendelkeznek biztosítással és még a háziorvosi ellátásra sem jogosultak. Többségük színes bőrű, rezervátumokban, nyomorúságos körülmények között élő indián, illegálisan bevándorolt mexikói, és még folytathatnánk a többszörösen hátrányos helyzetű amerikaiak felsorolását.

Egy földrajzi ugrással nézzük meg, mit jelenthet az idei célkitűzés a több mint egymilliárdos lélekszámú Indiában, ahol 800 millió ember, köztük sok millió diabéteszes nem rendelkezik semmiféle egészségbiztosítással. A betegek többsége számára már a tablettás kezelés is alig megfizethető, ha pedig valaki inzulinkezelésre szorul, esetleg a gyógyszer megvásárlása vagy - szó szerint - a család lassú éhenhalása között kell dönteni.

A világnapi jelszó megszívlelésének és érvényesítésének hazánkban is egyre nagyobb a létjogosultsága. Szinten mindenki ismeretségi körében, környezetében megtalálható valaki a több millió, hátrányos helyzetben lévő, nagyon szegény körülmények között élő honfitársunk közül. Gondoljunk a kisnyugdíjasokra, a nagycsaládosokra, a munkanélküliekre, az ország elmaradott térségeiben lakókra, ahol több falut lát el egy háziorvos, ahol nehéz egészségügyi ellátáshoz jutni. Léteznek egyik napról a másikra tengődő romák közöttük például 10 százalék feletti a cukorbetegek aránya. Ha a rászorulók mindegyikén, vagy akár közülük csak lényegesen többeken segíteni kívánnánk, ami elengedhetetlenül szükséges lenne, a jelenlegi körülmények között szinte megoldhatatlan feladatra vállalkozna mind a társadalom, mind pedig az egészségügy.

A magyar egészségügy, amelynek a jövője meglehetősen kilátástalannak tűnik, hogyan lesz, lenne képes erre? Miként fogja érinteni a fokozottan hátrányos helyzetű embereket az esetükben már ma is ritka orvos-beteg találkozások számának csökkenése, a vizitdíj, a kórházi hozzájárulás bevezetése, vagy - témánknál maradva - a 82 éven át ingyenes inzulin térítésessé tétele, meg az "egészségügyi reform" számos más, ma még nem ismert kedvezőtlen "mellékhatása". A Diabétesz Világnapra készülve ezeken is érdemes elgondolkodni.