Mozaikok a diabétesz világtörténetéből 7.

Az arab Avicenna már a XI. században több növényi magvat és kivonatot javasolt a diabétesz kezelésére. A német Wilhelm Ebstein 1876-ban a nátrium szalicilátot (a mai aszpirint) próbálta felhasználni a vércukor csökkentésére, de ez sikertelennek bizonyult. Az első biguanid származék, a Synthalin névre keresztelt, a vércukrot valóban csökkenteni képes tablettás készítmény klinikai kipróbálására 1926-ban került sor a Minkovsky klinikán, Breslauban. A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, mert a szer rendkívül toxikusnak bizonyult.

Ezt követően egy másik úton haladt tovább a kutatás. 1930-ban az argentin Celestino Ruiz írta le a bakteriális fertőzések ellen használt néhány szulfonamid készítmény inzulinelválasztást fokozó hatását. 1942-ben a francia August Loubatier felfedezte a szulfanilureák prototípusának tekinthető első szulfonamid származék kifejezett vércukorcsökkentő hatását. Megállapította, hogy e készítmény az egészséges állatokban fokozta az inzulinszekréciót, viszont hatástalannak bizonyult a hasnyálmirigyirtott egyedekben.

H. Franke és J. Fuchs 1955-ben, Németországban vezette be a terápiába az első valóban hatásos és igen kevés mellékhatást okozó szulfanilurea készítményt, a carbutamidot. Ez nem sokkal később Magyarországon Bucarban néven került forgalomba, amelyet két év múlva a tolbutamid követett (nálunk Oterben néven). Az első biguanid származékot, amely nem az inzulinelválasztás fokozása révén hatott, fenformin néven vezették be 1959-ben, az Egyesült Államokban. Később ezt a szert a gyakran halálhoz vezető tejsavacidózist okozó hatása miatt véglegesen kivonták a forgalomból. Ugyancsak ebben az évben Németországban lépett be a klinikai gyakorlatba a második biguanid készítmény, a buformin (nálunk később Adebit néven terjedt el). Végül 1960-ban Franciaországból indult világhódító útjára a ma leginkább használt biguanid, a metformin, amely ma Magyarországon 7 különböző néven van forgalomban.

1970-ben került a nyilvánosság elé a hírhedtté vált, rosszul tervezett és rosszul kivitelezett University Group Diabetes Program eredménye, amely szerint sem az orális antidiabetikumok (tolbutamid, fenformin), sem a fix (esetenként változó) dózisban alkalmazott inzulin nem gyakorol kedvező hatást a cukorbetegek szív- érrendszeri szövődményeire. Az ezt követő közel két évtizeden keresztül úgy tűnt a szakma számára, hogy minden erőfeszítés hiábavaló a 2-es típusú diabétesz kezelésére. Ezt a nézetet véglegesen csak az Egyesült Királyságban végzett UKPDS-tanulmány kilencvenes évek második felében publikált eredményei oszlatták el.

A ma használatos orális antidiabetikumok közül a glibenclamid a hetvenes évek végén Németországból indult világhódító útjára, a tengerentúlon pedig a glipizid terjedt el. Később az egyre inkább preferált szulfanilurea a Franciaországból származó gliklazid, valamint a német glimepirid lett. A nyolcvanas évek második felétől mind szélesebb körben használták a német akarbózt, amely a szénhidrátok felszívódásának lassítása révén csökkenti az étkezés utáni vércukrot. A XX. század utolsó éveiben jelentek meg az inzulin hatását leginkább fokozó insulin sensitizerek, a nálunk is egyre gyakrabban alkalmazott rosiglitazon és a pioglitazon.

Mint látható, a szájon át ható vércukorcsökkentő tablettás készítmények kifejlesztésében és elterjedésében terén a múlt század második fele jeleskedett, de bizonyos, hogy a fejlődésnek még nincs vége. Ez reményt és lehetőséget nyújt a 2-es típusú cukorbetegek százmillióinak egészségük hatékonyabb megőrzésére és életminőségük javítására.