Mozaikok a diabétesz világtörténetéből 4.

Mindennek ellenére ezidőtájt még nem vált egyértelművé a diabétesz pankreász eredete és számos vizsgálat kapcsán arra gondoltak, hogy a cukorbetegség keletkezésében egy sor szerv (pajzsmirigy, mellékvese, máj) szerepet játszik. Erre utalt ugyanis a cukorbetegség igen változatosnak bizonyuló előfordulási formája.

Már a XIX. század során tisztázták, hogy a diabétesz egy sor szervi szövődménnyel jár. Az első ilyen szervkárosodást a szemfenéken, a retinán Eduard von Jaeger-től (1818-84) Julius Hirschberg-it (1843-1925) többen kimutatták.

Ugyanígy már korán felismerték a diabéteszes idegkárosodások létrejöttét, melyeket elsőként legkörültekintőbben Frederick Pavy (1829-1911) írt le. A XIX. század végén felismerték a diabéteszes veseszövődményeket is.

A cukorbetegség sokféle megjelenési formája között elsőként a francia Etienne Lanceraux (1829-1910) teremtett rendet, amennyiben sovány és kövér cukorbetegeket különböztetett meg, eredeti francia kifejezéssel: a diabete maigre és diabete gras típust.

Hogy nézett ki a cukorbetegség kezelése az inzulin felfedezését megelőző évtizedekben?

A diéta volt az egyetlen terápiás eszköz, ami pedig a francia Apollinaire Bouchardat (1806-66) ajánlásainak túlzásba vitelével - a fokozott fizikai aktivitás mellett - egyszerűen éheztetésnek nevezhető. A cél az volt, hogy a beteg oly keveset egyék, amennyit még kibír. Érthető okokból e kezelés a kövér cukorbetegek esetében évekkel is meghosszabbíthatta az életet, persze a lehető legrosszabb életminőség mellett. Sokan nem is a diabétesztől, hanem az éhezéstől haltak meg. Az 1-es típusú cukorbetegeknél ez a diéta semmit sem ért, a diabétesz felléptétől számítva néhány héten-hónapon belül kifejlődött a kóma és a páciens meghalt.

1889 és 1921 között számos kutató megkísérelte állatok hasnyálmirigyéből kivonni az inzulint, de sikertelenül. Ennek magyarázata, hogy egyrészt a pankreász fehérjebontó enzimjei elemésztették az inzulint és így a kivonat nem tartalmazott hatóanyagot, másrészt pedig a tisztítatlan kivonatok alkalmazá-sánál súlyos mellékhatások jelentkeztek, így nem folytatták a vizsgálatokat. A kivonatok használatánál fellépő hipogliké-miákat sokáig toxikus hatásként értékelték. Az inzulin előállításához a legközelebb jutott a berlini Georg Zülzer (1840-1949) 1907-ben, a chicagoi Ernest Scott (1877-1966) 1911-ben és a román Nicolas Paulesco (1869-1931) 1920-21-ben. Azonban az első hatásos inzulinpreparátumok előállítása és klinikai alkalmazása nem nekik, hanem egy torontói csapatnak sikerült, 1921-ben.