Inzulinkezelés: az ICT új életminőséget hozott

A korábbi, kiszámíthatatlan felszívódású, és e miatt váratlan vércukor-zuhanásokat okozó cinkinzulinok helyett mára a főétkezésenként alkalmazott gyorshatású, valamint a bázisinzulinként adagolt NPH inzulinok jobbára "kiszámíthatóvá" tették az inzulinkezelést. Úgy is mondhatjuk, lehozták a misztikus régiókból, és szinte matematikai képletek szerint alkalmazhatóvá változtatták.

Nagy előrelépés, hogy a betegek hipó- és hiperglikémia miatti állandó félelme jelentősen csökkent, illetve többnyire megszűnt, mivel a kiszámíthatatlan kiszámíthatóvá lett, azaz lényegében egyszerű osztással-szorzással meghatározhatóvá vált a kívánatos inzulinadag. Természetesen mindezek az előnyök a vércukor-önmeghatározás elterjedése révén váltak lehetségessé. Ha a betegnek otthonában, munkahelyén, utazás közben nem lenne módja vércukorszintjét ellenőrizni, akkor nem volna képes felismerni a kapcsolatot az inzulinadag és az elfogyasztott szénhidrátok, vagy például a szükséges inzulinmennyiség és a fizikai aktivitás között. A vércukornaplóban rögzített értékek és inzulindózisok ismerete nélkül a legjobb diabetológus sem tudna megfelelő tanácsokat adni a betegnek. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, hogy a vércukor-önellenőrzés eredményeinek rögzítése, a kezelési napló vezetése és az adagolt inzulinmennyiségek naponkénti feltüntetése elengedhetetlen feltétele a sikeres kezelésnek.

Melyek az ICT helyes alkalmazásának legfontosabb gyakorlati szempontjai?

Mindenekelőtt törekedni kell az étkezési és a bázisinzulinok arányának személyre szabott optimalizálására. Miután az utóbbi években általában naponta kétszer alkalmaztak bázisinzulinként NPH készítményt, ennek adagja az 1-es típusú betegek többségénél reggel és lefekvés előtt 6-16 E között ingadozott és a napi összinzulin-mennyiség 45-55%-ának felelt meg. Az étkezési inzulinok adagolása messzemenően egyéni, azaz a beteg étkezési szokásaihoz illeszthető lehetett. Ezek szerint, ha valaki sokat szeretett reggelizni, a bevitt szénhidrát arányában lényegesen több gyorshatású inzulint adagolhatott. Aki viszont csak egy kávét és fél-egy dl tejet fogyasztott reggelire, annak csupán néhány E inzulint kellett reggeli előtt adnia, viszont bőséges ebéd esetén ennek akár kétszeresét is adagolhatta.

Egy fontos szempontra nyilvánvalóan tekintettel kellett lenni: a szervezet inzulinérzékenysége szinusz függvény alakjában napszakos ingadozást mutat, azaz reggel és vacsoraidőben a legalacsonyabb, délben és éjfél körül a legmagasabb. Így azonos mennyiségű szénhidrát elfogyasztásához reggel és vacsora előtt több inzulinra van szükség, mint ebéd előtt. Tehát kialakultak a gyorshatású inzulin adagolási sémái (reggel-délben-este), pl: 8-6-8, illetve 10-8-12 E stb.

Mikor kell az inzulint alkalmazni, illetve hogyan viszonyulnak az inzulinadási és az étkezési időpontok egymáshoz?

Gyorshatású inzulinok esetében általában javasolt, hogy 30 perccel étkezés előtt adagolják az inzulint. Ez az időtartam alacsony, 5 mmol/l alatti vércukroknál (a vércukor-meghatározás időpontja közvetlenül az inzulinadás előtti percekben legyen, ne pedig az evés megkezdése előtt) csökkenthető 15-20 percre. Hipoglikémiánál közvetlenül az inzulinadást követően is lehet étkezni. Főként inzulinrezisztens, de ICT-t alkalmazó 2-es típusú betegeknél az inzulinadás és az étkezés közötti időtartam gyorshatású inzulinok esetében akár 45 percre is növelhető, mert csak így védhető ki a vércukorszint étkezést követő nagymértékű megemelkedése.

Milyen vércukorértékekre szükséges törekedni az ICT-kezelés során?

Étkezések előtt 4-6, étkezések után 6-8 mmol/l közötti a kívánatos szint. Amennyiben 6-7 mmol/l fölötti étkezés előtti vércukor szinteknél korrekciós gyorshatású inzulin adagolására is sor kerül, azaz 1-2-3 E-gel több inzulint adnak be, akkor sem szabad, hogy az étkezés utáni vércukor kevesebb legyen 6 mmol/l-nél, mert ezt a következő 2 órában az 5-6 órás hatástartamú gyorshatású inzulinok észrevétlenül lenyomhatják a hipoglikémiás tartományokba.

(folytatjuk)