Gyógyítónk: Halmos Eszter

"Legyenek jól képzett és odaadó nővérek"

Hogyan került kapcsolatba a diabétesszel?
– Eredetileg ápolónő, illetve laboratóriumi asszisztens voltam a János Kórházban. Miután férjhez mentem, majd született két gyermekem, a család és orvos férjem mellett már nehezen tudtam volna vállalni a kórházi munkát, szakoktató lettem a Móra Ferenc egészségügyi szakközépiskolában, ahonnan a szakmai igazgatóhelyettesként mentem nyugdíjba. A férjem révén szereztem tudomást róla, hogy a Magyar Diabetes Társaság (MDT) az Egészségügyi Világszervezet (WHO) javaslatára készül megszervezni a speciálisan cukorbetegek ellátásával foglalkozó szakápolók középfokú képzését. Munkatársammal összedolgozva 1992-ben írtunk egy tantervet a szakápolóképzésre, és szerkesztettünk egy jegyzetet, amelynek megírására az MDT diabetológusait kértük fel. Nagyon tetszett a feladat, amit mai kifejezéssel talán úgy mondanának, hogy vonzott a „kihívás”, és belevetettem magam a diabetológiai szakápolóképzésbe, annak megszervezésébe, amely pontosan 10 évvel ezelőtt indult el Budapesten.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdeni?
– Mint minden új kezdeményezésnek, az értetlenséggel, talán kicsit a féltékenységgel is. Az ápolási szakma, több kórház ápolási igazgatója eleinte nem nagyon értette, hogy mi szükség van az általános ápolóképzésen túl egy 1050 tanórát kitevő – harmadrészben elméleti, kétharmadban gyakorlati – egyéves továbbképzésre. Nehezen ismerték el, hogy igenis egy önálló, új szakterületről van itt szó. Az eredmények, a képzésben végzettek szakértelme és nem utolsó sorban a hozzáállása azután fokról fokra megváltoztatta a véleményeket.
Manapság nem vagyunk elkényeztetve az ápolónők jelentős hányadának empátiájától.

Honnan ered az elismert "hozzáállás"?
– Nézze, erre a képzésre nem kényszerítettek senkit, ellenkezőleg: a diabetológusok megválogatják, hogy kit javasolnak a képzésre, az elhivatottság és a jó adottságok döntenek. Eleve nem indítottunk 33–34 hallgatónál népesebb évfolyamokat, nem akartunk tömeges képzést, inkább magas színvonalút. Az előadásokat és a használt jegyzetet a Magyar Diabetes Társaság kiválóságai tartották, illetve írták. Az utóbbi azóta három felújított kiadást ért meg, amelyekbe természetesen bekerültek a legújabb eljárások, kutatási eredmények. A végzetteknek lehetősége nyílt további képzettségek megszerzésére, mint dietetikus, a diabéteszes lábak speciális pedikűröse, a pumpakezelés betanítása (a forgalmazó cégeknél), oktató nővér intézményekben és így tovább. Ismerek olyan szakápolót, aki 2–3 háziorvos betegeit oktatja.

Mi ebben a szakmában a különleges, az átlagos ápolói munkánál nehezebb?
– A diabetológiai szakápoló krónikus betegekkel áll hosszantartó, rendszeres kapcsolatban. Itt fontos az egymás elfogadása, a beteg partnerként kezelése, hiszen ez az alapja az eredményes együttműködésnek. Amikor diagnosztizálják a betegséget, jön az első sokk. A második akkor, amikor a diabéteszes rádöbben, hogy ebből nem lehet kigyógyulni, a diéta, az életmódváltás, a gyógyszerek –
1-es típusú betegnél az inzulinbeadások – elkísérik élete végéig. Külön gondot jelentenek a serdülők, akik életkori sajátosságaik miatt mindent tagadnak, semmit sem akarnak elfogadni a „felnőttektől”. Nagyon nehéz az egyedül élő idősek állapotának karbantartása. Az egyik szakápoló például süketnéma betegei ellátása végett megtanulta a jelbeszédet. Nem könnyű az injekcióra szoruló gyengén látók ápolása, bár létezik már olyan inzulinbeadó készülék, amely hangjelzéssel is segíti a beteget.

Mi az Ön előtt álló legközelebbi feladat?
– Most az őszi időszakban vizsgázik a szakápolók 10. évfolyama, majd ünnepélyes keretek között veszi át a bizonyítványát az MDT Szakdolgozói Szekciójának 5. konferenciáján november 4–6 között Budapesten, a X. kerületi Pataki István Művelődési Otthonban. A szekció tagjai a szakápolók, dietetikusok, gyógytornászok. A konferencia témája: Cukorbetegek gondozása team-munkában.