Mozaikok a diabétesz világtörténetéből 3.

A nagy francia fiziológus, Claude Bernard (1813-1878) volt az első, aki kimutatta, hogy a cukor a diabéteszesek vizeletében és vérében egyaránt megtalálható, mégpedig minél több cukrot ürít a beteg a vizeletben, annál magasabb a vér cukortartalma. Felfedezte a májban lévő speciális, cukorrá átalakulni képes anyagot, és elnevezte glikogénnek. Megalkotta a " glikogén teóriát", ami szerint a bélből felszívódó cukor a májban glikogénné alakul, ily módon tárolódik, és kóros állapotban, illetve ha szükséges, visszaalakul cukorrá, majd a véráramba kerül. Számos egyéb felfedezés mellet Bernard nevéhez fűződik az ún. "cukorszúrás". Ha a kísérleti állatok agyában a IV. agykamra alapját tűvel megszúrják, felugrik a vércukorszint. Ennek nyomán sokáig uralkodott a diabétesz idegi eredetének nézete.

Mindezek ellenére a XIX. század közepén a cukorbetegség igazi oka még ismeretlen volt. Azt, hogy a diabétesz bármilyen összefüggésben állna a hasnyálmiriggyel (pancreasszal), akkor még nem is sejtették.

A hasnyálmirigy insuláit, a hasnyálmirigy állományában szigetszerűen elhelyezkedő, ismeretlen rendeltetésű sejtcsoportokat (a róla elnevezett Langerhans-szigeteket) 1869-ben írja le Paul Langerhans (1847-1888). Ám e különleges sejtek élettani és kórtani jelentőségét csak húsz esztendő múlva ismerik fel.

Azt, hogy a Langerhans-szigetek endokrin, azaz belső elválasztású (vagyis mirigyváladékukat közvetlenül a véráramba ürítő) sejtjei és a cukorbetegség között kapcsolat van, csupán 1889-ben fedezte fel Oskar Minkowski (1858-1931) és Josef von Mering (1849-1908).

Megfigyelték ugyanis, hogy ha a kutyák hasnyálmirigyét kioperálják, az addig szobatiszta állatok csaknem folyamatosan vizeletet ürítenek, amire rászállnak a legyek. Ezt követően vizsgálták meg a vizelet összetételét és fedezték fel annak magas szőlőcukor-tartalmát. Így nyilvánvalóvá vált, hogy a hasnyálmirigy szigetsejtjei termelik azt az anyagot, amely a szervezet cukorháztartását befolyásolja.