Táguló lehetőségek, jobb életkilátások

Roppant anyagi befektetés nyomán, kutatók és orvosok tízezreinek munkája révén a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben teremtődtek meg ennek a feltételei:

• Megjelentek a magas fokban tisztított, úgynevezett egykomponensű, majd pedig a géntechnikával előállított humán inzulinok.
• Kifejlesztették a félautomata inzulin adagolóeszközöket, a pen-eket.
• Elterjedtek a vércukor önellenőrzés korszerű eszközei, a tesztcsíkok és a glukométerek.
• Mindezek együttes alkalmazásával, a betegek és gondozóik szoros együttműködésével sikerült kidolgozni az egészséges szervezet működését utánzó inzulinadagolási módokat.

Ennek lényege az ún. bázis-bólus elv. Tehát, ahogy az egészséges szervezet étkezések között és éjjel alapszinten (bázis) folyamatosan választja el az inzulint, úgy egy hosszú hatású inzulinkészítmény napi 1-3-szori alkalmazásával biztosítják az alapinzulin-ellátottságot és ehhez étkezésenként megfelelő mennyiségű gyorshatású inzulin adagolásával fedezik az étkezések többletinzulin igényét.

Aszerint, hogy hányszor alkalmazzák, a bázisként szolgáló NPH-inzulint, beszélünk napi egyszeri, kétszeri vagy háromszori bázisinzulinról. Ennek az egész napi mennyisége a napi összinzulinigény durván 50%-a, ugyanis az egészséges szervezet is a napi 40-45 E össz-inzulin elválasztás keretében az 50%-ot bázisinzulinként állítja elő. A bázisinzulin biztosítja a reggeli éhomi, valamint az étkezések előtti vércukor megtartását az ideális tartományban, ami 4-7 mmol/l közötti értékeket jelent. A bázisinzulin adagolásánál arra kell ügyelni, hogy szinte egységnyi pontossággal a kívánt adagot kapja a beteg, megfelelő napszakos elosztásban, ez ne okozzon hipoglikémiát, azaz a bázisinzulinra ne kelljen étkezni, de képes legyen kivédeni az étkezések előtti vércukor emelkedést.

Étkezésenként - többnyire a napi háromszori főétkezés előtt - pedig a napi inzulinigény másik 50%-át az elfogyasztani szándékozott szénhidrátmennyiségnek megfelelő elosztásban, gyorshatású inzulinként adagolják. Többé-kevésbé jól kidolgozott az étkezési inzulinok adagja. Például, ha a napi összinzulinigény 40 E körül van, akkor 10 g elfogyasztandó szénhidrátra 1 E körüli mennyiségű gyorshatású inzulinnal lehet számolni. Napi 60 E inzulin igénynél ennél 20-30%-kal több, 25-30 E-nyi inzulinigénynél pedig 20-30%-kal kevesebb étkezési inzulinra van szükség.

Az étkezések előtt adagolt gyorshatású inzulinnak van egy másik funkciója is. Ha az étkezés előtt a vércukorszint meghaladja a kívánt felső határt, a többletvércukor csökkentésére, kiküszöbölésére 1-2-3, esetleg több E-nyi plusz gyorshatású inzulint célszerű adagolni. Ez az ún. korrekciós inzulin. Ennek "léptéke" többnyire 2-3 mmol/l, azaz ennyi vércukortöbbletre célszerű 1 E-gel több gyorshatású inzulint adni.

Mindez, főként az önmagát hosszabb idő óta kezelő cukorbeteg számára egyszerűnek tűnhet, ami sajnos koránt sincs így. Ezért minden diabéteszesnek pontosan meg kell ismernie szervezete egyéni sajátosságait, az inzulinhatás rá érvényes módjait, és csak rendszeres vércukor-önellenőrzéssel, a nála sokszorosan beigazolódott szabályok korrekt betartásával válhat valaki képessé az intenzív inzulinkezelés előnyeinek maximális kihasználására.

(folytatjuk)