Mozaikok a diabétesz világtörténetéből (1.)

A cukorbetegség legelső "irodalmi" említése az ie. 1550 körüli évekre tehető. A Georg Ebers által felfedezett egyiptomi papiruszon írnak egy különös betegségről, amely fokozott vizeléssel és végül az ember szervezetének elsorvadásával jár. A kór okát természetesen nem ismerték és gyógyítani sem tudták.

Hasonló elváltozások ritka előfordulásáról az ie. 500-400 közötti esztendőkben indiai orvosok, Charak és Sushrut is írtak, akik valószínűleg elsőként fedezték fel a diabéteszes vizelet édes ízét. A kísérlet egyszerű lehetett, megízlelték a vizeletet, mert nem értették, hogy miért gyülekeznek a tócsa köré oly nagy előszeretettel a hangyák. Szintén az említett indiai orvosok jegyezték fel, hogy a furcsa betegség elsősorban a lusta, kövér és nagyevő emberek körében jelentkezik, akik sok édes és zsíros ételt fogyasztanak. Az ókori tudósok már gyógymódot is ajánlottak a kövér betegeknek, mégpedig a fokozott fizikai aktivitást, a zöldségekben és salátafélékben gazdag étkezést. (Lám, nincs új a nap alatt!) A sovány, de szintén sok vizeletet ürítőknek - egyébként ezt tartották a kórkép súlyosabb formájának - viszont a kalóriadús táplálkozást javasolták.

Maga a diabétesz elnevezés az időszámítás utáni II. században élt kappadociai Aretaeustól, mások szerint a korábban tevékenykedett másik görögtől, apameiai Demetriosztól származik. A görög szó (diabainein) eredeti jelentése: túláradó vizeletürítés. Aretaeus például nagyon érzékletesen írja le az olthatatlan szomjúságot okozó, és napi több litert kitevő bő vizelést, amelynek következtében - őt idézve - a beteg húsa mintegy "elolvad" és a vizelettel távozik, ami rövidesen halált okoz. Mint említi, az ilyen beteg nem képes megálljt parancsolni a folyamatos vizeletürítésnek. A beteg csak iszik- iszik, a vizelet mennyisége pedig nőttön nő. A vizelés akkor sem áll le, ha nem kap vizet, ilyenkor a szája kiszárad, teste sorvadni kezd, hányinger és nyugtalanság lép fel nála, majd eszméletét veszti és meghal.

Kezdetben nem tudták, hogy az extrém mennyiségű vizeletürítéssel járó kórállapot valójában két teljesen különböző megbetegedést takar. Az egyik a diabetes mellitus, azaz a cukorbetegség, a másik - a manapság lényegesen ritkábban előforduló - az agyalapi mirigy megbetegedésére visszavezethető diabetes insipidus. Az utóbbinál a vizelet mennyisége a napi 20 litert is elérheti, viszont nem tartalmaz cukrot.

Később a X-XI. századi arab orvosok, közülük is elsősorban a méltán híres Avicenna (980-1037) kiemelt hangsúlyt fektettek arra a megfigyelésre, hogy a diabéteszesek vizelete édes ízű. A tényt tehát tudták, de a betegség mibenlétét és a kiváltó okot még nem ismerték.

(folytatjuk)