Inzulinterápia: Adagok és évszakok

A változatlan körülmények fogalmán elsősorban a testsúly állandósága értendő, ugyanis - mint erről korábbi számainkban már bővebben írtunk - a testsúly gyarapodásával párhuzamosan növekszik, a kilók csökkenésével viszont kisebb lesz a szervezet inzulinigénye.

Az inzulinigény évszakonkénti változásának hátterében részben meteorológiai tényezők, részben teljes pontossággal nem azonosítható életvitelbeli és étrendi tényezők húzódnak meg. Például szervezetünk - más élőlényekhez hasonlóan - eltérően működik a hideg és a meleg évszakban, jóllehet a civilizáció főként a nagyvárosi lakosok esetében a különbségeket igyekszik csökkenteni. Gondoljunk csak a télen központilag fűtött, nyáron mind gyakrabban légkondicionált lakásokra, vagy az igény szerint fűtött-hűtött autókra. Már bevásárlásainkat is egyre inkább az évszaktól független hőmérsékletű plázákban intézzük, s kerüljük a szabadtéri piacok hidegét-melegét.

Mindezek ellenére szervezetünk anyagcseréje a hideg évszakban gyorsul, a melegben viszont lassul, ezért nyáron kevesebb energiafelvételre, télen pedig fokozott energiabevitelre van szükségünk. Évszakonként változik étrendünk összetétele is, bár a világ minden tájáról importált zöldségek, gyümölcsök egyre inkább eltüntetik a "primőrök" fogalmát. Ma már egy átlagos jövedelemmel rendelkező családnak sem elérhetetlen, hogy télen is ehessen paradicsomot, zöldpaprikát, salátaféléket. Mégis jellemző, hogy a meleg évszakokban a mindenki által megfizethető, hazai gyümölcsökből, főzelékfélékből, salátákból lényegesen többet fogyasztunk, viszont a hideg - disznótoros - időszakban inkább zsírdús ételek kerülnek asztalunkra és szervezetünkbe.

Nos, elsősorban ezek a tényezők gyakorolnak hatást az inzulinigényre, és magyarázzák az adagok téli emelkedését. A befolyásoló tényezők sorában feltétlenül említenünk kell a fizikai aktivitás változását is. Rendkívül egészségtelen, hogy általában évről-évre kevesebbet mozgunk. Ezzel együtt nyáron mégis többet járunk-kelünk, mint a zord időben, a csúszós utakon. Nyilvánvalóan inkább tavasztól őszig vállalkozunk a kirándulásokra, és a természetjárásra. Télen a nyitott sportpályákra sem mehetünk, az uszodák nagyon drágák, és délszaki tájakra kevesen jutnak el a cukorbetegek közül. Pedig törekednünk kellene ilyenkor is a rendszeres mozgásra, mert ez csökkenti, viszont a tespedtség növeli az inzulinigényt.

A téli időszakban fokozottan kell számolnunk a vírusfertőzések kockázatával, amelyek lehetőség szerint kerülendők, mert egy hurutos, lázas megbetegedés minden másnál jelentősebb mértékben, 25-50, esetleg akár 80 százalékkal növelheti az inzulinszükségletet. Tehát - még ha étvágytalan, szilárd ételt nyelni képtelen is egy cukorbeteg - láz esetén az inzulinadagot sohasem szabad csökkenteni, viszont szükséges megemelni. Hogy kinél és mennyivel, azt a napjában többször végzett vércukormérés eredményei alapján kell meghatározni.

Állandóan visszatérő kérdés a háziorvosok szakmai találkozóin, hogy mikor kell kórházba küldeni egy inzulinnal kezelt cukorbeteget, és mi a teendő, ha képtelen szilárd ételt fogyasztani. A válasz, hogy ameddig a beteg képes folyadékot magához venni, csupán étvágytalan, de nem hány, és extrém folyadékveszteséget okozó hasmenése sincs, illetve az orvosa a gyógyszerelését meg tudja oldani, a pácienst nem kell kórházba küldeni. Ilyenkor oldjunk fel 25-30 dkg cukrot 1-1,5 liter vízben vagy teában és ezt a beteg reggeltől késő estig kortyolgassa a vércukor gyakori ellenőrzése mellett. Ezen kívül a láz mértékétől függően további 2-3 liter cukormentes folyadékot is be kell vinni a szervezetbe.

E rendszabályok mellett az anyagcsere-egyensúly 2-3 napig fenntartható, és a ketoacidózis kifejlődése megakadályozható. Ügyelni kell a 2-3 napos időtartamra, mert a 250-300 g cukor csupán 1000-1200 kcal energiaértékkel bír, ami egy lázzal társult, gyorsult anyagcserével járó betegségnél hosszabb távon nem elegendő. Szerencsére három napnál tovább a betegség tetőzése általában nem szokott tartani és a beteg visszatérhet a szilárd ételek fogyasztására. Hangsúlyozni kell, hogy ilyen esetekben mind a diabéteszes és családtagjai, mind pedig a gondozást végző - többnyire házi - orvosra fokozott felelősség hárul. Csak helyes és szoros együttműködés garantálja a baj sikeres leküzdését.