Nézőpont

Apróság? Meglehet! De nem a beteg számára, aki így elkerülhette a kínos helyzetet, a külföldi orvosi ellátással járó bonyodalmakat. Persze ilyen eset itthon is előfordul, de – valljuk be – nem ez a jellemző. A cukorbetegek gyakran panaszolják, hogy kisebb-nagyobb rosszullétük esetén részegnek, sőt drogosnak nézik őket, és az emberek első reakciója nem az azonnali segítség. Vagy említhetjük azokat az állásinterjúkat, amikor a diabéteszes őszintén megemlíti betegségét, hozzátéve, hogy a munkában ez őt nem zavarja. Aztán mégis hiába várja az ígért visszahívást. Az sem ritka, hogy a kollégák idegenkednek és fenntartással viseltetnek az inzulinnal élőtől. Rosszabb esetben ő az, akinek a leépítés alkalmával az elsők között mennie kell, pedig néhány hónappal korábban még külön jutalmat kapott sikeres munkájáért. Gondoljunk bele, mit érezhetett az a kisfiú, akitől a tájékozatlan szülő eltiltotta iskolai barátját, attól tartva, hogy gyermeke elkapja tőle a diabéteszt. Még hosszan idézhetnénk a hasonló eseteket, amelyeket kénytelenek elviselni a cukorbetegek.

Napjaink divatos témája az esélyegyenlőség, a kormányátalakítás óta külön miniszter és minisztérium igyekszik sürgetni a legkülönbözőbb „hátrányok” enyhítését. Az alapvető célokkal csak egyetérthetünk, bár a feladatok korábbi súlyozásával kapcsolatban akadnak fenntartásaink. Az elvétve előforduló és többnyire nem bizonyított munkahelyi szexuális zaklatásnál fontosabb ügynek tartjuk, hogy a különböző betegségekkel, egészségügyi hátrányokkal küzdő, aktív emberek számára sikerüljön kiegyensúlyozott, adottságaiknak megfelelő munkahelyeket teremteni. Reményt kelt, hogy az esélyegyenlőség minisztere levélben üdvözölte a Nemzeti Cukorbeteg Alapítvány megalakulását, s bizakodunk, hogy e „szándéknyilatkozatot” hamarosan konkrét intézkedések is követik.

A diabétesszel kiegyensúlyozottan együtt élni csak úgy lehet, ha a beteg vigyáz önmagára, és számíthat környezete megértésére és támogatására is. Ezzel nem azt mondjuk, hogy valamiféle sajnálkozó pátyolgatásra számítanak sorstársaink. Mindössze arról van szó, hogy a társadalom és a szűkebb közösség teremtse meg számukra a kiegyensúlyozott munka- és életfeltételeket.

Lapunkban gyakran bíráljuk az egészségügyi ellátórendszer kétségtelen hibáit, és sürgetjük a régen várt reformokat, amelyek eredményeként minden beteg hozzájuthat a kor színvonalának és gazdaságunk helyzetének megfelelő ellátáshoz. Ez mindennek az alapja lenne, önmagában mégis kevés. Az egészségügyi ellátás, a rászorulók iránti gondoskodás nem kizárólag a „profik” feladata. Ebben a családnak, az ismerősöknek, a munkahelyi közösségeknek egyaránt vannak kötelezettségei, hiszen a beteg sokszorosan több időt tölt velük, mint a rendelőben vagy a kórházban. Képletesen szólva, ha rászorulunk, „a vizet és a jégkockát” csak egymástól kaphatjuk meg.