Vigyázzunk magunkra külföldön

Múlni nem akaró hörghurutja miatt egy újnak számító antibiotikumot írtak fel számára, amit közvetlenül az indulás előtt szedni kezdett. Először csupán hányingert érzett, majd – már Korzikán – súlyos hasfájással küszködött és tízpercenként fájdalmas, véres vizelés kíséretében a szer úgyszólván minden lehetséges mellékhatása egyidejűleg fellépett nála. Ezekhez magas, szinte csillapíthatatlan láz társult. Nagyon nehéz helyzetbe került a Franciaországhoz tartozó sziget kempingjében, ahol jó esetben franciául is beszéltek, nem csupán korzikaiul. Elutazása előtt természetesen – és nem csak diabéteszére való tekintettel – teljes körű biztosítást kötött. Azonnal felvette a kapcsolatot telefonon a biztosító képviselőjével, aki másnapra „szerzett” számára egy idegen nyelveket is beszélő orvost, a szálláshelytől jó 30 kilométerre. Elment a doktorhoz, aki azonban egyetlen szót sem tudott németül vagy angolul, így hosszas várakozás után átirányította egy 20 kilométerre lévő kollégájához. A másik orvosra 11 órától délután 4 óráig várakozott, a jéghideg, kondicionált rendelőben, 40 fokos lázzal.

Eközben 3 gyermeke és felesége a kempingben, telefonon értesített gondozó orvosa pedig itthon aggódott. Végül az új doktor fogadta, korrekten megvizsgálta, másnapra egy magánlaboratóriumba küldte vizsgálatokra, és ellátta gyógyszerrel. Mindez alig került 150 euróba, amit a biztosító utólag kifizetett. Némi gondot okozott az orvos nyelvtudásának hiányossága, aki csak néhány tucat német és angol szóval kevert franciát beszélt. Persze minden jó, ha a vége jó. A katasztrofális vizelet lelet ellenére a beteg állapota 3 nap alatt rendeződött és a hátralévő időt pompásan töltötték, bejárva a vadregényes Korzikát, fürödve a tengerben és a hegyi patakokban. Tanulság? Ne szedjünk elutazás előtt új gyógyszert és készüljünk fel arra, hogy sok EU-országban, különösen délen és a francia területeken általában nehéz megértetni magunkat, mert többnyire nem beszélnek angolul.

Paciensem a nyáron még egy hibát elkövetett. Feleségével tízéves házassági érfordulójukat – egy akciós út keretében – Londonban ünnepelték. Pénteken érkeztek, de sajnos a bőröndjük elkeveredett.

A kézitáskában csupán az 1,5 ml-es, 40 E-nyi patronos liszpro inzulint vittek magukkal, a másik inzulint penestül és a többi liszpro inzulint a 3 ml-es pennel együtt a bőröndbe csomagolták. A beteg szombat reggelig még kézben tudta tartani anyagcseréjét, de a négynapos utazás második reggelén már rohanni kellett egy gyógyszertárba, hogy inzulinhoz jusson. Ez nem jött össze, mert inzulint csak receptre adnak. Siettek egy ügyeletes orvoshoz, aki másfél óra múlva felírt egy ampulla liszpro inzulint és mivel vannak magyar barátai, 60 font helyett csupán 30 fontot kért. A késő délelőtti órákban a beteg aztán rohant a legközelebbi nyitva tartó gyógyszertárba, ahol viszont nem volt a felírt kiszerelésű inzulinból.

Az asszisztensek közömbösen viselkedek, és a kérdésre, hogy hol juthat hozzá az inzulinhoz, csak a vállukat vonogatták. Ezután következett a telefonkönyv, a gyógyszertárak címeinek jegyzetelése.

Végül csak a nyolcadik gyógyszertárban találták meg a keresett ampullát és délután 1 órakor ülhettek le egy étteremben, ahol a liszpro inzulin beadása után végre lazíthattak. A tanulság egyértelmű: soha ne tegyük az inzulint, a vércukormérő készüléket, a peneket és a szükséges egyéb felszereléseket a bőröndbe. (Egyébként ez másnap estére megérkezett a szállodájukba.)

Azért hozzátehetjük, mit szólna egy külföldi vendég, ha Budapesten hasonló helyzetbe kerülne, és ilyen kálváriát kellene járnia. Valószínűleg levonná a következtetést egy „balkáni” országról...