Transzplantációs kutatások

A nem hivatalos információk szerint Budapesten egyelőre szünetel a szigetsejt átültetés. Az első beteg esetében még kétséges a hosszabb távú siker.

A sertés lesz a megoldás?

Sertésembriók hasnyálmirigyéből izolált szigetsejteket juttattak be diabéteszes patkányok hasüregébe a St. Louis-i Washington Egyetem kutatói. Hammerman professzor és munkatársai azt tapasztalták, hogy a szigetsejtek a hashártyán megtapadva a kísérleti állatok életének végéig inzulint választottak el, egyensúlyban tartották a patkányok anyagcseréjét és – bár kilökődésgátló gyógyszert nem alkalmaztak – a sejtek a helyükön maradtak. Ennek okát abban vélték megtalálni, hogy a sertésembriók nagyon fiatalok voltak és hasnyálmirigy sejtjeik még nem fejlesztették ki azokat a fehérjéket, amelyek a későbbi stádiumban végrehajtott transzplantáció esetén felelősek a kilökődésért. A hashártya vénái a termelődő inzulint egyenesen a májba továbbították, ami így élettani módon fejthette ki hatását.
Az új megoldás lényege, és egyben a siker feltételezett magyarázata, hogy eddig még senki sem kísérelt meg ilyen fiatal embrióból származó hasnyálmirigyet alkalmazni, illetve mások nem a hasüregbe ültették a szigetsejteket. Köztudott, hogy az embereken végzett transzplantációt követően naponta akár 18 tablettát is be kell szedni a kilökődés meggátlására. Szintén probléma, hogy nehéz emberi donort találni. Például az USA-ban elméletileg évente 6000 donor áll rendelkezésre, de csak 2000 hasznosul, miközben másfél millióra becsülhető az 1-es típusú cukorbetegek száma, ami évente 13000 új esettel növekszik.

Az emberi szigetsejt-átültetés lehetőségei tehát erősen korlátozottak, így jogos a kérdés: a sertésembrió pankreász megoldhatja-e a problémát? Anynyi bizonyos, hogy 1978-ig túlnyomórészt sertésinzulinnal kezelték a cukorbetegeket és ennek minősége, hatékonysága ellen semmiféle kifogás nem merült fel. (A humán és a sertésinzulin között csupán egyetlen aminósav a különbség, ami kisebb, mint a humán inzulin és a belőle előállított inzulin analógok között). A tervek szerint majmokon ismétlik meg a vizsgálatokat, majd ezt követik az emberen végzendő kísérletek.
A sertésből emberbe történő szövetátültetés a xenotranszplantáció fogalmába tartozik.

Ez ellen sokan tiltakoznak, mivel fennáll a veszélye, hogy új, az AIDS-hez hasonló vírusok kerülhetnek be az emberi populációba. Az Amerikai Gyógyszerészeti Intézet (FDA) szigorú irányelveket fogalmazott meg az esetleges problémák kiküszöbölésére. A kutatók más utakat is keresnek a kilökődés megelőzésére. Az amerikai Roslin Intézetben kitenyésztettek olyan klónozással genetikailag módosított sertéseket, amelyekből már hiányzik az a gén, amely nélkül az emberi szervezet nem löki ki a beültetett szöveteket. Az ilyen, ún. transzgenikus sertések sejtjeinek emberbe ültetését első alkalommal az idei év végére tervezik.

Inzulintermelő „más” sejtek

Lawrence Chan professzor, a Houston-i Baylor College of Medicine endokrinológiai részlegének vezetője váratlanul inzulintermelő sejteket talált diabéteszes egerek zsírszövetében, májában és csontvelejében. Megállapította, hogy mind az 1-es, mind 2-es típusú cukorbeteg egerek szöveteiben fellelhetők olyan sejtek, amelyek a magas vércukorra reagálva inzulint termelnek, de mivel számuk túl kevés, nem képesek a vércukorszint érdemi csökkentésére. Ezek a sejtek eredetileg a csontvelőből származnak és magas glukóztartalmú közegben a pankreászon kívül is képesek inzulint elválasztani.
A felfedezés nyomán a kutatók most vizsgálják, miképpen lehetne a a hasnyálmirigyen kívül lévő sejtek inzulintermelését fokozni, ami (esetleg) jelentősen módosíthatná az 1-es típusú diabétesz kifejlődését és kórlefolyását.

Génterápiával segített transzplantáció

Ha egy speciális növekedési faktorral kezelik a szigetsejteket, kevesebb elegendő az 1-es típusú diabéteszesek anyagcseréjének gyógyításához – állapította meg Dr. Andrew Stewart, a University of Pittsburgh School of Medicine kutatója.   Állatkísérletek során tapasztalták, hogy a jelenlegi szigetsejttranszplantációnál alkalmazott immunszuppresszió még mindig háromszorosan meghaladja a szerek ideális adagját, könnyen elpusztítja az átültetett szigetsejteket és diabéteszt okoz.
E vizsgálatok nyomán szükségesnek tűnik a jelenlegi immunszuppressziós kezelés optimalizálása, illetve megváltoztatása abból a célból, hogy eredményesebb lehessen az átültetés és nagyobb arányban segítse elő a beteg inzulinfüggetlenségét.

Bebizonyosodott, ha az átültetésre szánt hasnyálmirigy szigeteket az említet növekedési faktorral előkezelik, ez jelentősen javíthatja a sejtek működését és túlélését, egyszóval a transzplantáció sikerét. Amennyiben a módszer beválik, kétszer annyi diabéteszest lehetne szigetsejt-átültetéssel kezelni.  Kétségtelenül rossz hír, hogy a jelenleg alkalmazott 3 immunszuppressziós szer (sirolimus, tacrolimus és daclizumab) az állatkísérletekben kifejezett inzulinrezisztenciát és bétasejt-toxicitást okozott, valamint csökkentette az átültetett sejtek aktivitását – amikor ugyanolyan plazmaszintet eredményező adagban alkalmazták, mint az embereknél.

Az Edmonton-protokollal egyező körülmények között végeztek patkányokon szigetsejt-átültetést. Az állatok egy részénél az átültetendő sejteket emberi májsejt növekedési faktorral (HGF) kezelték, míg a kontrolloknál ezt nem tették. Az említett 3 szert emberi arányoknak megfelelő adagban alkalmazva úgy találták, hogy a HGF-tel kezelt szigeteket kapott állatokban lényegesen kifejezettebb volt az inzulinelválasztás, mint a kontrollokban. Egy másik, teljesen egészséges kontrollcsoportnak adagolva a kilökődésgátló szereket, viszont intenzív inzulinrezisztencia és diabétesz kifejlődését tapasztalták. A kísérleti állatok 18 héten belül elpusztultak.  A vizsgálatok tükrében dr. Stewart „kész csodának” minősítette az edmontoni módszert, amely véleménye szerint tovább javítható és javítandó.

(Összefoglalónk a The American Journal of Physiology – Endocrinology and Metabolism, illetve a Proceeding of the National Academy legutóbbi számában megjelent beszámolók alapján készült.