Inzulinterápia: kilók és következmények

A 2-es típusú cukorbetegség kórfejlődése során – a legtöbb esetben – a testsúlyfelesleg megelőzi és kiváltja a vércukor megemelkedését. Egy kövér emberben az átlagosnál jelentősen több inzulin termelődik és ez hozzájárul a testsúly gyarapodásához, mivel legfőbb anyagcserehormonként nem csupán a szénhidrátok és a fehérjék feldolgozását szabályozza, hanem a zsírok szervezetbe épülését is fokozza.  Ha a tabletták elégtelen hatása miatt közülük valakit inzulinra állítanak át, nagyon gyakran tovább gyarapodik a testsúlya. Részben ez magyarázza, hogy mind a betegek, mind pedig az orvosok egy része ódzkodik az inzulinkezelés bevezetésétől. (Kevésbé köztudott, hogy az 1-es típusú diabéteszeseket is fenyegetik a pluszkilók.) Több évtizedes klinikai tapasztalataim – a nemzetközi megfigyelésekkel egyezően – szintén megerősítik, hogy főként az utóbbi húsz év „inzulinterápiás forradalma” okolható az ilyen jellegű testsúlygyarapodásért.

Mi a magyarázat? Az intenzív inzulinkezelés, tehát a napi 1-3 elhúzódó hatású bázisinzulin és a 3 gyorshatású étkezési inzulinadag alkalmazása óhatatlanul együtt járt a korábban nagyon szigorú diéta liberalizálásával. A betegek gyorsan megtanulták, hogy egyrészt az étkezések előtti magasabb vércukorszinteket többlet gyorshatású inzulinnal korrigálják, másrészt, hogy a tényleges inzulinadagokat az elfogyasztani kívánt szénhidrát menynyiségéhez igazítsák. Magyarán, ha valaki 10-20 vagy akár 30 grammal több szénhidrátot akar fogyasztani, ezt – esetenként változóan – néhány E többlet inzulin beadásával ellensúlyozza. Így tehát nem csupán a diéta merevségét sikerül oldani, és az inzulinterápiát, az étkezéseket az életvitelhez igazítani, hanem az egyéni preferenciákat (többlet szénhidrátigény, édesség fogyasztás stb.) is be lehet építeni. A legtöbb betegnél azonban a fokozott szabadság lehetősége bizonyos szabadosságba ment át, aminek nem kívánatos következménye lett a többlet energiabevitel és az ezzel együtt járó testsúlygyarapodás. Vannak pácienseink, akik 15 év alatt 20-25 kilót híztak, jóllehet minden vizit alkalmával mértük súlyukat és felhívtuk figyelmüket a kalóriák számolására, illetve korlátozására. Igaz, az említett esetek többségének hátterében a depreszszió is fellelhető volt, amely nagyon megnehezíti az együttélést a diabétesszel és a szükséges diétával.

Említek egy tanulságos esetet:   fiatal mérnök betegem testsúlyának alakulását diplomázása óta figyelem és aggodalommal töltött el, hogy az utóbbi négy évben 15 kilót hízott. Amikor ezt felróttam neki és az okok iránt érdeklődtem, azzal válaszolt, hogy nem diabéteszes kollégiumi társainak többsége az említett időszakban 20 kilóval gyarapodott. Hát igen, ez az ülő életmód egyik következménye, és hol van manapság az egyetemisták sportélete? Örvendetes viszont, hogy a következő fél évben a mérnök úr intenzíven sportolni kezdett, visszafogta étkezését és 12 kilót fogyott, amivel – sajnos – pácienseim többsége nem dicsekedhet.

Mind az 1-es, mind a 2-es típusú diabéteszeseknél az elhízás gyakori oka, hogy az étkezés utáni magasabb vércukorértékek elkerülése érdekében megszorítják a szénhidrát bevitelét, ugyanakkor – mert enni azért csak kell – a szükségesnél több húst, tejterméket stb. fogyasztanak. A magas kalóriatartalmú ételek miatt pedig a testsúly lassú, de biztos növekedésnek indul.
A korszerű terápia tehát megköveteli az inzulinnal kezelt cukorbetegektől, hogy vércukruk rendszeres ellenőrzése mellett legalább heti egy alkalommal mérjék testsúlyukat is. Akár a legkisebb súlygyarapodást észlelve szükségessé válik az elfogyasztott szénhidrátok mellett a kalóriák szorgos és pontos számolása. Ami mindenkire igaz, fokozottan érvényes a cukorbetegekre: a testsúlytöbblet alapvetően hozzájárul a magas vérnyomás, az érelmeszesedés, a szívinfarktus és az agyi érbetegségek kockázatának jelentős növekedéséhez.