Nellike mindig tudta, hogyan kell élni...

Otthonában, egy csöndes budai házban kerestük fel Nellikét. Fürgén sietett elő a csengetésre, majd kedves előzékenységgel mutatott helyet – ahogy mondani szokták – a patinás berendezésű, polgári lakásban. Látható örömmel fogadta őszinte bókunkat, hogy egy megtört, idős asszonyra számítottunk és helyette egy kifogástalan megjelenésű, sportos termetű, életvidám hölgyet találtunk.

Aki valószínűleg csak azt vette volna zokon, ha Nellike helyett véletlenül Nelli néninek szólítjuk. Nellike ugyanis 77 esztendős és kisgyermekkora, – tehát 72 év óta – 1-es típusú diabéteszes. Ám mind az életkorát, mind a betegségét nyugodtan letagadhatná. Többnyire le is tagadja. Minek terhelni környezetét az ő legbensőbb magángondjaival: így tanulta édesanyjától, hét évtizeddel ezelőtt.

Mint megtudtuk, nem véletlen, hogy ötéves korában diabéteszes lett, nagyapja és nagybátyja is ebben a betegségben szenvedett. Nellike úgy emlékszik, hogy egy baleset okozta trauma – 1932-ben csaknem elgázolta egy gépkocsi – siettette a baj kifejlődését.

Mi történt, amikor felfedezték, hogy cukorbeteg, emlékszik rá?
– Hát hogyne! A kórházban, ahol Dr. Stühmer Ferenc volt a belgyógyászat főorvosa, egy csúnya, öreg laborvezető naponta sokszor megszurkált, nagyon utáltam és nagyon ordítottam. Miután hazakerültem, édesanyám annak szentelte az életét, hogy velem foglalkozzon. Valóságos kis laboratóriumot rendezett be – kémcsövek tucatjaival – a kezelésemre. Akkor még nem létezett egyszer használatos tű, minden inzulinbeadás előtt a durva nagy tűt és az üvegfecskendőt is ki kellett főzni sterilizálás végett. Még ma sem feledem, hogy, minden tűszúrás nagyon fájt. Kezdetben naponta háromszor-négyszer kaptam „sima”, vagy akkori kifejezéssel „kristályos” inzulint. Ennek a hatástartama körülbelül 8 óra volt. A negyvenes évek közepétől álltam át a naponta egyszer alkalmazott cinkprotamin inzulinra. Ezt Magyarországon gyártották és minden ampullához mellékeltek egy „kicsapó” folyadékot, amelyet használatba vétel előtt be kellett fecskendezni az inzulinba. A cinkprotamin inzulin napi egyszeri adása igen kényelmes volt, de nagyon sokszor okozott észrevétlen hipoglikémiát, főként az éjjeli órákban. Emlékszem, férjem az ötvenes években – most készülünk ötvenedik házassági évfordulónkra – néha heteken át nem mert éjjel elaludni, tapogatta kezemet, homlokomat, nem izzadok-e, álmomban nem lép-e fel hipoglikémia, ami miatt folyamatosan ott állt éjjeli szekrényemen a cukros víz. Persze a vércukormérő is ismeretlen volt, bonyolult, hosszadalmas módszerrel, csak a vizeletből lehetett a cukrot kimutatni. Az első, akkor nagyon korszerű, Zeiss-gyártmányú vizelet-cukorszintmérő készüléket édesapám 1936-ban, Berlinben vette. Hogy fogalmat alkothassanak ennek működéséről „szerencsésebb” sorstársaim, elmondom: a gyűjtött vizeletet össze kellett keverni orvosi szénporral, itatós papíron le kellett szűrni, majd a szűrletet beletölteni egy 15 centi hosszú üveghengerbe úgy, hogy a tetejére légmentesen illeszkedjék a kis fedő. Ezt vizsgáltuk polarizált fényben – mert a szőlőcukor jobbra forgatja a polarizált fény síkját –, és ebből lehetett következtetni a vizelet cukortartalmára. A vizsgálat – amelyet naponta többször is megismételtünk – 15–20 percet vett igénybe. Sokszor nem sikerült teljesen a szűrés, ilyenkor az egészet meg kellett ismételni. Talán mondanom sem kell, hogy az állandó vizeletgyűjtés milyen „illatokkal” járt...

A szülői gondoskodáson kívül minek köszönhető, hogy egy olyan korszakban, amikor a mainál sokkal kevesebbet tudtak a diabéteszről, felnőtt, stramm fiatal lány lett, sőt, máig megőrizte frissességét, mozgékonyságát, elkerülve a szövődményeket?
– A sportnak. Nagyon sokat sportoltam: bicikliztem, teniszeztem, nyaranta kilométereket úsztam a Balaton két strandja között. Akkoriban még nem fedezte fel a tudomány a mozgás fontosságát a diabéteszesek számára, én nem orvosi tanácsra sportoltam, hanem szenvedélyből. Olykor nem is nézték jó szemmel a sok mozgást, hiszen a fizikai erőkifejtés felemésztette a cukorszintemet, behipózás fenyegetett, nehezebb volt beállítani a helyes anyagcsere-állapotot.

A másik, még fontosabb tényező a szigorú fegyelmezettség. Megértettem, hogy ha könnyelműsködöm, azzal csak magamnak ártok, a rendszeres és nagyon tudatos életmód végül teljesen sajátommá vált. A mai napig pontosan étkezem 9, 11, 13:30, 16 és este 20 órakor, naponta négyszer mérem a vércukromat, holott a mostani modern készítmények mellett ekkora gondosságra talán nincs is szükség. Én azonban szeretem az életet, tehát vigyázok rá!

Hogyan sikerült átvészelni Budapest ostromát? Mikor a front elérte a fővárost, nyilván nem lehetett inzulinhoz jutni...
– Akkor már nem, de szerencsémre édesapám nagyon előrelátó ember volt, hivatásából adódóan sokat is utazott, így nálunk rengeteg inzulinampulla volt elraktározva, amelyet abban az időben Dániából lehetett beszerezni. Az ostrom alatt édesanyám kis koffert hozott le a pincébe, amiben minden szükséges eszköz benne volt, petróleumfőzőn sterilizáltuk a tűket.

Az ötvenes években – akkor már aligha utazhatott apuka – mi volt a helyzet?
– Gondoskodtak a cukorbetegekről, igaz kissé bürokratikusan. A Fő utcában volt egy minisztérium, azt hiszem a könnyűipari. Miért, miért nem, de onnan kaptuk igénylés alapján, a körzeti orvoson keresztül az inzulint. Ez már hazai gyártmányú cinkinzulin volt.

Ugorjunk az időben. Nellike hosszú évek óta nyugdíjas, azonban amíg dolgozott, soha nem került hátrányba a diabétesz miatt?
– Nem tudott róla senki. Kicsit sűrűbben jártam az illemhelyre, mint mások, ugyanis ott adtam be magamnak az inzulint, ennyi volt. Nem akartam, hogy betegnek kezeljenek, már gyermekkoromban sem. A diabétesz a legszűkebb családon kívül nem volt téma. Mikor egy gyerekzsúron mindenki majszolta az édes süteményeket, csak én nem, kíváncsian rámkérdeztek: „talán neked nem szabad enned”? „Dehogynem – feleltem –, csak én nem szeretem.” Mai napig, ha mondjuk barátnőkkel összeülünk egy cukrászdában, én pogácsát vagy sajtos roládot rendelek, mert „úgy imádom”, az édességről pedig szó sem lehet, mivel „vigyázok az alakomra”. Ez utóbbi igaz is.

Mi változott hét évtizedes cukorbeteg „praxisa” alatt?
– Sok minden. A szülői gondoskodás helyett sok évtized óta a férjem megértésére és segítségére számíthatok. Ez olyan „mélységig” értendő, hogy nekiáll kiszámítani a szénhidrátértékeket. Nagyon sokat köszönhetek Dr. Fövényi József főorvos úrnak, aki 1962 óta kézbe vette a kezelésemet. A hipoglikémia förtelmes szenvedéseket okozott, amikor még nem voltak sem gyors hatású, sem hosszan elhúzódó tulajdonságú inzulinok. Olykor éjszaka annyira rosszul lettem, hogy lebénultam, öntudatlan állapotba kerültem. Rohanva jött az akkor még fiatal orvos Fövényi Jóska, és vénába fecskendezett cukrot. Azután, ahogyan megjelentek a korszerű készítmények és eszközök – vércukormérők, penek stb. – az elsők között jutottam hozzá az ő segítségével. Ha jól emlékszem, 1980-ban hozta be külföldről az első vércukormérőmet, amely akkor egy vízzel leöblítendő csíkkal működött. De működött, és egy vércukormérés csupán egy percet vett igénybe és pontosan mutatta az aktuális cukorszintemet. Ha a különbséget zongorázni tudnám... A pen készülékekkel adagolható extra gyorshatású és elhúzódó hatású inzulinok pedig olyan csodás könnyebbséget jelentettek, amit szavakkal már alig tudok megfogalmazni. Büszke vagyok rá, hogy 1986 óta, amióta a Péterfy Kórházban mérni tudják a HbA1c-szintet, nekem soha nem volt 7,5 százalék felett! Ez is szerepet játszhatott abban, hogy 72 év után szinte semmilyen szövődményem nincs.

Időközben sokat változott a cukorbeteg-diétáról alkotott orvosi vélemény is. Erre hogyan emlékszik?
– Gyerekkoromban a szalonnát forszírozták, valamint a „húst, hússal”, úgyszólván kenyér nélkül. Ma már nem gond egy fagylalt vagy darabka csokoládé, ha nagyon megkívánja az ember. Legfeljebb benyomok előtte egy adag extra gyorshatású inzulint, és persze számolom, hogy mit ehetek még aznap. Ami pedig a sportot illeti: 6 éve, mióta gerincproblémáim vannak, nem járhatok úszni a Lukácsba, de azért itthon rendszeresen tornázom.

Csöndesebben, lassabban élek, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, de a súlyosabb bajok hál' istennek elkerültek. Van időm azon morfondírozni, hogy az emberek, a diabéteszesek még ma is milyen tájékozatlanok, mennyire nincsenek tisztában azzal, hogyan is kell élni. Elképesztő!

Lejegyezte: Vajda János

A gondozó orvos hozzáfűzése:

Nellikével először 2 éve diplomázott orvosként második munkahelyemen, a János Kórház II. Belosztályán találkoztam először. A szívemhez és a családom szívéhez is nőtt, igazi jó barátokká váltunk. Mindig csodáltam önfegyelmét, végtelen akaraterejét. Amikor segédorvosként reggelente a laborban „polároztunk”, azaz cukorbetegeink előző napi gyűjtött vizeletében a cukortartalmat mértük, elgondolkoztam azon, hogy Nellike ezt már a harmincas évek második felében naponta többször elvégezte és a mért vizeletcukor szinthez igazította inzulinadagjait, illetve étkezését. Ezt talán Magyarországon egyes-egyedül ő tette nap mint nap. Nem is tudott arról, hogy az idő szerint rajta kívül csupán a boroszlói (ma Wroclaw) német gyermekgyógyász főorvos, Karl Stolte javasolta ezt a módszert cukorbeteg gyermekeknek és ezzel lerakta a korszerű intenzív inzulinkezelés alapjait, a 70 évvel korábbi, egyszerű eszközök felhasználásával.

Nellike példája számomra abszolút biztatás minden alkalommal, amikor betegeimet bátorítom, hogy ne féljenek a szövődményektől, viszont mindig törekedjenek a lehető legjobb vércukorszintek elérésére. Ma ez a jelenlegi vércukormérő és inzulinadagoló eszközök, illetve a korszerű inzulinterápiás lehetőségek birtokában százszor könnyebb, mint akkoriban volt. Nellike példája reménységet és erőt adhat több tízezer hazai diabéteszes számára ahhoz, hogy sikerrel felvegyék a harcot betegségükkel és hosszú évtizedek múltán győztesnek érezhessék magukat.

(fövényi)