Cukorbeteg-ellátás Marosvásárhelyen

A cukorbeteg-ellátás Erdélyben a nagyobb városokban diabetológiára szakosodott orvosok által, szakambulanciákon illetve megyeközpontokban működő diabéteszcentrumokban zajlik. A kezelés legnagyobb problémája egyrészt az anyagi keretek szűkössége, másrészt a cukorbetegek oktatásának hiánya.

A Maros megyei diabéteszcentrumban nyilvántartott betegek száma nemrég elérte a 9500-at, ami a népszámlálási adatokat tekintve, az itt élő lakosság hozzávetőlegesen 2 százalékát teszi ki. Ebben az is szerepet játszik, hogy a diabéteszcentrum nemcsak Marosvásárhely, hanem a környező települések cukorbetegeit is ellátja.

A szakrendelésen a tablettával kezelt betegek havonta, az inzulinnal kezeltek pedig 3 havonta jelentkeznek, és ugyanitt végzik a szövődmények (szív-, érrendszer, vese, szem vagy idegrendszer) szűrését is. Az ellátás költségeit az Országos Egészségbiztosító Pénztár fedezi, kivéve a HbA1c vizsgálatot, amiért a páciens hozzávetőlegesen 1000–1500 Ft-nak megfelelő összeget fizet. Saját vércukormérővel a betegek kb. 40 százaléka rendelkezik, amihez – akárcsak a tesztcsíkokhoz, gyógycipőkhöz, ujjszúrókhoz – teljes áron juthatnak hozzá. Más segédeszközök, például az inzulinadagoló tollak, a tűk 100 százalékos támogatással kaphatók. A betegoktatást egyrészt a diabetológus szakorvos, másrészt a diabétesz-szakápoló végzi, míg a diétás oktatás dietetikusok hiányában kizárólag az orvosra marad. Ez nagyon megterheli hétköznapjainkat és nem tudja pótolni a szakképzett diétás tanácsadást.

Oktatási anyagaink román nyelvűek és számos esetben nem elégítik ki a betegeink igényeit. Az elmúlt időszakban tájékoztató munkámat jelentős mértékben segítették a dr. Fövényi Józseftől kapott információs anyagok, amelyeket ezúton is köszönök.

Romániában a vércukorcsökkentő tabletták és az inzulin 100 százalékban támogatottak. Valamennyi Európában használt inzulin jelen van a gyógyszerpiacon, beleértve a rövid és a hosszú hatású analóg készítményeket is. A glargin inzulin bevezetése óta számos labilis 1-es és 2-es típusú diabéteszes betegünk anyagcsere-állapota rendeződött. Súlyos problémaként jelentkezik viszont az, hogy a cukorbetegség kezelésére fenntartott költségvetési keret – paradox módon – nem fedezi a regisztrált betegek havi szükségletét; ezért a vizsgálatra jelentkező betegeknek a hónap első napjaiban hosszú sorokat kell végigállniuk, hogy havi gyógyszeradagjukhoz hozzájuthassanak. Ugyanis a hónap további napjaiban – amikor a keret kimerül – csupán teljes áron vásárolhatják meg gyógyszereiket.

Ez az áldatlan állapot folyamatos feszültséget kelt és igen kedvezőtlenül befolyásolja mind betegeink életminőségét, mind az orvos-beteg viszonyt. Az ingyenes gyógyszerről esetenként lemaradó betegek felháborodottságukban sokszor még a semmiért nem felelős orvos tettleges bántalmazásához is közel jutnak.

Például Kolozsvárott a betegek beszorították a rendelőbe az orvosokat és azzal fenyegetőztek, hogy addig nem engedik ki őket, amíg gyógyszerhez nem jutnak. Végül a professzor közbelépésre csillapodott le a tömeg, persze gyógyszereket ő sem tudott adni. A televízióban, a rádióban a szakminisztérium ködösít, félretájékoztat és az átlag halandó nem érti, mi történik. Most éppen aláírásgyűjtéssel próbálnak a betegek helyzetükön javítani. Az ellátást tekintve tehát nagyon elkeserítő, krízisállapotban élünk.
Részben erre is visszavezethetően akadozik a két éve megalakult helyi cukorbeteg egyesület tevékenysége. Az egyesületet a betegek ma nem érzik igazán érdekképviseleti szervezetüknek, és általános tapasztalat, hogy megkérdőjelezik az értelmét is. Véleményem szerint a jelenlegi állapotot csak egy egységes koncepcióval rendelkező, országos cukorbeteg-szövetség tudná megváltoztatni. Ez azonban úgy tűnik, még várat magára...

Marosvásárhely, 2004. július