SzaSza és a Bátor Tábor

Ahogyan a szülő látja...

Mindannyian átestünk a TAGADÁS fázisán, sokszor üvöltöttek a fejünkben a hangok és a mondatok, „hogy miért ő, ez nem lehet igaz, ez biztosan csak egy rossz álom és holnap felébredünk”, még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha a kezdet-kezdetére gondolok.

Januárral eljött a HARAG fázisa és vele együtt a mértéktelen düh. Próbáltuk megmagyarázni, hogy miért nem ehet a születésnapi dobostortájából 1-nél több szeletet. Kevés sikerrel, „csak” egy szekrényajtó bánta. Mi úgy hívtuk, hogy világvége hangulat.

Áprilisban az ALKUDOZÁS ideje köszöntött ránk. Egyre és egyre csak jöttek az alku tárgyát képező kérdések. „Ha betartom a diétát és odafigyelek a cukromra, akkor még a kézilabdát is folytathatom? Azért ehetek még túró rúdit? Cukorbetegen lehetek kollégista? Májusban lehetősége volt néhány iskolatársával egy 5 napos kirándulásra elutazni. Félve indult el, hiszen ez volt az első alkalom cukorbetegen a szülei és anya nélkül, aki mindig megmondta, hogy mit, hogyan és mikor egyen és mit csináljon. (Neki sem lehetett könnyű dolga velem, mint ahogyan nekem sem vele, próbáltam minél rövidebb idő alatt a lehető legtöbb információ birtokosává tenni.) Első lépés az önállóság felé. Csodaszép fényképekkel, nagyszerű élményekkel és szuper vércukoreredményekkel tért haza.

Aztán Júliusban elérkezett a KÉTSÉGBEESÉS fázisa. Több száz kilométerre tőlünk egy Szlovákiai kisfaluban rosszul lett. Hirtelen zuhanni kezdett a cukra, és már nem volt ideje magán segíteni. Mentőt hívtak hozzá, majd kórházba szállították és ott töltött egy éjszakát. Kétségbeesésemben hasonló cipőben járó sorstársainktól próbáltam tanácsot kérni. Menjünk, vagy maradjunk? Mi, a szülei egyértelműen az indulás mellett döntöttünk, de a kérdés az volt, hogy mi lenne a legjobb Szaszának? Ha elmegyünk érte, akkor az önállóságba vetett hitét romboljuk le és mindazt, amit idáig elértünk. Így hát maradtunk! ő másnap kikerült a kórházból és folytatta a táborozást tovább. A hátralévő időben a maximumot nyújtotta és erőn felül teljesített, csak hogy a versenyen behozza a lemaradást.

Újabb kérdések sorakoztak. Hogyan lesz ezután? A terveinek búcsút kell mondani? Másik iskolába kell majd járnia, mint ahova szeretne, hiszen ezek után a kollégium is megkérdőjeleződött? Milyen élete lesz így, ha a hirtelen vércukoreséstől kell majd rettegnie? És mi történik vele akkor, ha nem lesz senki mellette? Lesz neki normális élete? Egyáltalán képes lesz teljes életet élni?

Legyen akárhány éves is az ember, egy ilyen betegséget nem könnyű megélni, átélni és elfogadni. Egy háborgó kamaszlélek pedig még nehezebben viseli, hiszen ők koruknál fogva és kamaszságuk okán is mindig lázadnak valami ellen. Már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Keresik a saját útjukat, a jó és a rossz, a helyes és helytelen közötti határvonalat és közben sorra elkövetik azokat a hibákat, amelyeket mi szülők is elkövettünk, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Nem hisznek el dolgokat, amíg a maguk bőrén nem tapasztalják meg.

Eljött az augusztus. Nagy és hosszú hetekig tartó viták árán jutottunk el Hatvanba, a Bátor Tábor kapujáig. Sokat olvastam és az összes kisfilmet megnéztem róla. Bíztam benne, hogy jó lesz. Jónak kell lennie számára! Hiszen megismerhet hasonló korú, hasonló problémákkal küzdő és azzal sikeresen megbirkózó gyerekeket, olyanokat, mint ő maga. Kegyetlen anyának éreztem magam, mert olyat erőltettem rá, amit ő nem akar. A búcsúzás is ilyen hangulatban sikeredett. Apával együtt azt mondogattuk magunkban, hogy ennyi idő alatt nem lehet valakit megváltoztatni, és biztosan nagyon fog ránk haragudni ezért, ha hazajön.
Egy hét múlva a könnyeim potyogtak, amikor a tábor kapuban egymást ölelgetve, zokogva búcsúztak egymástól a „sorstársak”. Mintha nem is a saját gyerekem kaptam volna vissza.

A betegsége elején mindig azt mondta, azt már tudja, hogy sok jövőbeni tervéről le kell majd mondania, és nem élhet már úgy, mint azelőtt, de azt még nem tudja, hogy hogyan fog ezután. Most már tervei vannak. Jövőre ugyanott szeretne találkozni az újdonsült barátaival és mindaddig, amíg lehet. Aztán pedig... aztán pedig elmegy Cimborának, hogy ő segíthessen másokon. Igaz ugyan, hogy ezek apró lépések, de már nem csak a ma és a holnap van, hanem az egy év múlva is.
Láss csodát, megbékélt a sorsával, újra nyitott a világ felé, nem kuksol egymagában a szobája sarkában, nem sajnáltatja magát, elfogadta a helyzetét, az életét, úgy ahogyan van.
Nagyon nehéz időszak van a hátunk mögött, de jelentem az ELFOGADÁS fázisába léptünk.

SzaSza anyukája

Ahogyan a gyerek látja

Mivel nem ismertek bemutatkozom! SzaSza vagyok 14 éves, 9 hónapja cukorbeteg és most jöttem haza Hatvanból, a Bátor Táborból, ahol tényleg mindig süt a
nap. Még akkor is, ha esik az eső. Nos, azt eleinte én sem hittem el, hogy a világon tényleg van olyan tábor, ahol elfelejtetik a gyerekekkel mindazt, amin keresztül mennek. Nagyon sok vitánk adódott a tábor miatt a szüleimmel, amit, azóta nagyon bánok, hiszen ők tudják csak igazán, hogy mi a jó most nekem. Úgy látták jónak, hogyha elmegyek és megbékélek az „állapotommal” és igazuk is lett, hiszen, ha meg nem is gyógyultam, de ez az egy hét nekem felért egy teljes gyógyulással. A tábor előtt sokszor mondogattam, hogy „engem nem érdekel más nyomora” pedig igenis jólesik törődni a hozzám hasonlóakkal és viszont. Ez az egész nagyon is jót tett!!! Átlagosnak éreztem magam. Mondjuk a cukorbetegséggel együtt is ezt vallom, de azért ez nem ugyanaz, mert ott mindenki akkor mért cukrot amikor én, akkor adta be az inzulint amikor én, ugyanazt ette amit én és még sorolhatnám. A sok program, amit a „kábeles emberkék” és a cimbik hoztak össze, nos, hát az felejthetetlen marad számomra. Sok barátot szereztem magamnak, akik nagyon fontosak nekem, csak sajnos nagyon messze vannak tőlem. Az a szép még a táborban, hogy egy család jön létre! A diabéteszes gyerekek „nagy” családja.

És pont az „állapotunk” az, ami így összeköt bennünket. Az utolsó esti beszélgetés közben, a könnyeimmel küszködve meséltem el az új barátaimnak, hogy nagyon örülök annak, hogy cukorbeteg lettem. Ezt a betegségem kiderülésekor még elég furcsának találtam volna, és nem is mertem ilyenre gondolni, sőt minden ezirányú biztatást elutasítottam. Hisz, ha nem lennék az, akkor nekem ez az élmény kimaradna az életemből és nem lennék már az a SzaSza aki most vagyok! „Kevesebb lennék.”

De cukros vagyok és eljutottam a Bátor Tábor kapujához, ahol rögtön legalább 5 cimbi jött elém, hogy segítsen. Nem hittem volna, hogy ezek a cimbik egytől egyig a „családom” tagjai lesznek. Segítettek, bíztattak, kísérgettek az orvosiba ha hipóztam (ami csak egyszer fordult elő), és velem együtt nevettek mindenen. Sőt, ha volt valami óhajom-sóhajom, akkor rögtön mentek, intézkedtek. Szinte úgy éreztem, mintha ők is gyerekek lennének.

Most is könnycsepp csordul végig az arcomon a kapott élményektől és szeretettől: – A közös tánctól, az esti közös énekléstől, az esti beszélgetésektől, a csocsóversenyektől, és persze a holdfényes utóvacsitól. – A bátorkodás nyújtotta emlékektől, amivel megint gazdagabb lettem. Itt tényleg csak a kihívást keresi benne az ember és gondolni sincs ideje arra, hogy most vajon mennyi a cukrom, vagy, hogy most egyek, mit egyek stb.

– A lovaglástól, amikor egy voltam a lóval, a horgászattól, ahol fogtam egy Laci nevű halat. Az evezést sem hagyom ki a sorból, mert ez volt talán számomra a legnyugodtabb. A zene, a színjátszás, a fotózás, a sport – nincs annyi ujjam, hogy el tudjam sorolni a különféle programokat. Na meg persze az íjászat, amire nagyon büszke vagyok, mert le tudtam lőni a lufikat is, ami lehet, hogy nem nagy szám, de nekem az, mivel tök béna vagyok célzásból.

Nekem nagy élmény marad ez az egy hét. Csak az a baj, hogy már el is telt. De ami még érdekes, hogy aki először volt ott pont úgy, mint én, nem akart jönni és tessék, most már meg haza se akar menni és igen, én is magamra ismertem. Nagy gombócot érzek a torkomban, ha meghallom a közös dalunkat: „Fogd a kezem és érezd magad biztonságban. Tudnod kell, hogy veled vagyunk a nagyvilágban. A gond, a baj, a félelem csak nyári zápor, kiáltsuk most együtt azt, hogy: BÁTOR TÁBOR!!!!”

Amióta itthon vagyok sokkal nyíltabb lettem, már csak azért is, mert ismeretlen emberek előtt mérek, szúrok... És nem is érdekel, hogy mit szólnak hozzá. Ez az, amit soha nem hittem volna magamról. Hogy meg bírom tenni. Azoknak, akik még nem vettek részt a Bátor Táborban, 100%-osan ajánlom, mert nagy élmény, elfelejtesz minden rosszat és csak a kalandra tudsz majd gondolni!!!!

Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Bátor Tábor minden szervezőjének, az összes Cimbinek és természetesen a Hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház Diabetes Szakrendelés minden lelkes munkatársának – a doktornénimnek, a doktorbácsimnak és Etelka néninek –, akik felhívták a figyelmem erre a nagyszerű lehetőségre és biztosították számomra a részvétel lehetőségét.

SzaSza