Sára vagyok, 17 éves... még vágyom a felhők fölé!

Majd jött a nyár, a családi nyaralást 2008. augusztus 18-ra, hétfőre terveztük, Tabába, Egyiptom egyik búvárparadicsomába. Éppen ezt követően lett volna a gólyatábor, ahová az iskola új diákjai mennek, hogy megismerjék egymást.

Álom a felhők felett...

A nyár nagyon „furcsa” volt. Nem volt kedvem semmihez, otthon feküdtem, tévét néztem, ettem és ittam. Meleg nyár volt, így nem volt feltűnő, hogy rengeteget ittam. A sok ételt és az enerváltságomat pedig a tini korral hoztuk összefüggésbe. Akkor még semmit sem tudtunk az 1-es típusú diabéteszről. Mamám érzékelte először, hogy az állapotom már nem normális. Ragaszkodott a vércukorméréshez. Nem értettem vele egyet, betegség érzetem nem volt. Végül, hogy megnyugtassam, elmentem a háziorvoshoz. A vérvétel augusztus 15-én volt, pénteken délben. Megszúrták az ujjam, majd a doktornő arca ijedté vált. Ekkor éreztem, hogy valami tényleg nincs rendben. Újra szúrtak, de a vércukormérő nem mutatott semmit.

Egy órán belül az I. számú Gyermekklinikán voltam, ahol aznap már a negyedik „friss diabéteszes”-ként diagnosztizáltak. Nem hittem el semmit, vártam, hogy hazamenjek. Sok minden megváltozott ekkor. Fel sem fogtuk, hogy a körülöttünk zajló események igazak. Inzulin, vércukormérés, CH érték, sok új fogalmat kellett tanulnom és alkalmaznom. A repülő nélkülünk szállt fel hétfőn...

Kifelé erősnek látszottam, de belül őrjöngtem. Dühös voltam, hogy nem engednek nyaralni, dühös voltam a mamámra, amiért erőltette az orvost. A gólyatáborba sem mehettem el, bár akkor már hazaengedtek, de még túl „friss diabétesz”-es voltam.

Szeptemberben elkezdődött a tanítás. Osztályfőnököm engedélyével órán észrevétlenül szúrtam, persze szégyelltem magam, hogy ilyen lettem. Nehezen szoktam meg az időpontra történő étkezéseket, féltem, hogy elrontok valamit. Ahogy telt az idő, egyre többet tudtam meg magamról és a diabéteszről. Sokat hibáztunk ez idő alatt, de úgy gondolom, hogy ezt az ember folyamatosan tanulja.

Az első diabéteszes sítábor nagyon ijesztő volt a családomnak, de még itt is sikerült helytállnom, azóta nyugodtabban engednek el. Rutinná vált minden. Már nem is emlékszem milyen úgy étkezni, hogy nem szúrom magam előtte.

Időközben kiderült, hogy kormányrendeletbe foglalták, hogy 1-es típusú diabéteszesek nem dolgozhatnak repülőgépen. Hát még ez is! Egy pillanat alatt szertefoszlott az álmom, amit oly sokáig reméltem. Bátorítottak, hogy sokkal jobb dolgok is várhatnak rám, akár profi idegenvezető, vagy német-orosz tolmács is lehetek. Az ember agyán gyorsan végig fut minden, és próbál új jövőt tervezni... Úgy látszik nem az volt az én utam.

Az élet nem állt meg, tanulok, igyekszem sportolni, ami kihívás, mert eléggé sok időmet veszi el az iskola, de végre itt a jó idő, bicikli, futás! Próbálom a helyzetemet oly módon kihasználni, hogy mások életében is segítség legyek. Az ismerőseimnek tanácsokat adok az egészséges ételekről, ezek fontosságáról, ebben aztán igazán nagy gyakorlatom van! Főleg a fiatal barátaim veszik jónéven. És jó néha egy-egy korombeli sorstárs tapasztalatait is megismerni, ezért nagy érdeklődéssel olvasom druszám, a „másik” Sára naplóját a Dr.Info - Cukorbeteg Élet magazinban.

Néha elkeseredek, de vannak, akiknek még nehezebb az életük. Tabában azóta sem voltam, de biztos vagyok benne, hogy egyszer eljutok oda is. 2008-ban talán kómába estem volna az all inclusive-os ellátás mellett. Jobb, hogy nem szálltunk fel.

A szünetekben sokat utazom, még mindig csodálattal nézem a légi utaskísérőket. Ilyenkor csak reménykedni tudok, hogy már megint egy nappal közelebb vagyok ahhoz, hogy megtalálják a diabétesz gyógymódját. Hajrá orvostudomány, titokban még vágyom a felhők fölé!

Sümegi Sára