Főnök, szerintem maga cukorbeteg!

– Mennyire érezte meg a szövetség a világgazdasági válságot?
– Az egész idei munkát meghatározta, hiszen emiatt, vagy erre való hivatkozással jelentősen csökkentek a támogatásaink, így az volt a központi kérdés, hogyan tudjuk kihúzni ezt az évet anélkül, hogy valamelyik fontos célunkról, hagyományos rendezvényünkről le kelljen mondanunk. Nemzetközi konferenciák maradnak el sorra, sokaknak hiánypótló tájékoztató anyagok nem készülnek el, korábban megszokott, a betegeknek fontos szolgáltatásokról kell lemondaniuk az egészségügyi intézményeknek is, és az egészségügyre fordítható pénzek csökkenésével a szövetség betegképviseleti munkája is egyre nehezebb. Hiába adnak nekünk igazat sorra az egészségpolitikai tárgyalásokon, ez nem jelenti azt, hogy sikerül a kedvező döntést elérni. Jó példa volt erre a gyógyászati segédeszközök támogatási rendszerének átalakítása 2009-ben: orvosainkkal együtt számos ponton javasoltunk módosítást, szerencsére ezekből az idei januári, második jogszabályba bekerülhetett valami. Tartunk továbbra is attól, hogy még várhatók keményebb elvonások. Összességében annyit tehetünk, hogy a kisebbik rosszat képviseljük a nagyobbak helyett. Nem csak a MACOSZ, a tagszervezetek helyzete is hasonló, bármerre járok egyre több a panasz.

– Önöknek nehezebb a szövetség működését megszervezni, de ebből egyelőre a kívülállók nem sokat éreztek...
– A tartalékainkból átvészeltük a tavalyi évet, idén még nem kellett programot elhalasztanunk, volt betegoktatás, lesz gyermektáboroztatás, tavaly a világnapi rendezvény és az országos betegtalálkozó is jól sikerült, sőt, voltak újabb kezdeményezések is, a Neuropátia Road Show-ra vagy a Diaktív programra gondolok, de említhetem a több, mint 40 éve cukorbetegek találkozóját is. Idén lehet el kell hagynunk valamelyik megszokott rendezvényünket, csak még nem tudjuk, melyik ujjunkat harapjuk meg.

– A tagszervezetek, egyesületek és klubok gyakran panaszkodnak arra, hogy nem sikerül a fiatalokat bevonni a közösségi életbe, amely, ha szegényedik, talán még kevésbé lesz vonzó.
– Így igaz, tavaly két egyesület szűnt meg, és sokaknál érezhető, hogy csökken a létszám, egyre idősebbek a tagok, nem sikerül kis vérfrissítést belevinni a munkába. Az is tapasztalat, a fiatalok leginkább azt kérdezik, „mit lehet itt kapni”, s nem azt, hogy mit lehet itt tenni a többiekért vagy önmagukért a közösségen keresztül. Még a nagyobb városokban jobb a helyzet, bár meg kell mondanom, a kistelepüléseken viszont családiasabb, barátibb a hangulat, a személyes emberi kapcsolatok tartják össze a szervezeteket.

– Évek óta ismerem, de most tudtam meg, hogy Ön 1-es típusú cukorbeteg, mégpedig igen sajátos betegúttal: nem a szövődmények felé halad, hanem éppen ellenkezőleg, onnan visszafelé. Hogyan van ez?
– 27 éves koromban derült ki, hogy cukorbeteg vagyok, jószerivel két nap alatt jutottam el a gyanútól az első eszméletvesztésig. Egy nagy élelmiszeripari cégnél dolgoztam középvezetőként, és fiatalon az ember még nem kíméli magát, megy, hajt, ahogyan a vállalat érdeke megkívánja. Bár éreztem, hogy valami nem stimmel, hamar fáradok, sokat fogytam és jelentkezett a többi intő jel, de mit tudtam én akkor még a diabéteszről?! Egy kedves kolléganő, maga is cukorbeteg mondta először: Főnök, szerintem maga cukorbeteg, nézesse meg magát. Két nap múlva a laborban nagyon magas értéket mértek, másnap hajnalban már félórás eszméletvesztésem volt. Sajnos öt évig 2-es típusú cukorbetegként kezeltek – diéta, gyógyszerek, életmódváltás – ami mellett az értékeim folyamatosan romlottak, s én ezalatt összeszedtem minden szövődményt, a neuropátiától, a nephropátiáig. Az csak jóval később derült ki, hogy a családban bizony volt cukorbeteg, csak én már nem ismertem, így nem tudtam róla. Mikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a diéta és a tabletta nem oldja meg a dolgot, összeolvastam-tanultam mindent, amit lehetett és a háziorvosom helyett kórházi szakorvoshoz fordultam – dr. Gyimesi Andráshoz, aki azóta is a kezelőorvosom – akinek vezetésével aztán elkezdődhetett a helyes kezelés. Jobbára a kezembe vettem a sorsom, mialatt kapcsolatok alakultak, barátságok kötődtek és lassan kifejlődött az a szervezeti élet, aminek mostani állomása a szövetség.

– Innen tehát az öntevékenység?
– Valószínűleg alkati adottság, vagy a kezelésem szerencsétlen kezdete az oka, de szeretek a végére járni mindennek, hiszen rólam van szó, az én egészségemről. Ezt mondom a betegtársaimnak is, amikor panaszkodnak: lehet, hogy drága a tesztcsík, de akkor is ki kell szorítani valami más rovására, mert nem leszel Te attól jobban, hogy van kire haragudnod. Csak magadra számíthatsz.

– És hogy van most?
– Lekopogom, nagyon jól. A neuropátiával már nincsen mit tenni, csak azt tudom megakadályozni, hogy tovább romoljon, de a többit, amennyire lehetett visszafordítottuk, az ereim rendben vannak, s a szemészeten is azt mondták a múltkor, néhány évig ne is lássanak.

Komornik Vera