Bertalan Piroska több mint 75 éve cukorbeteg!

A hatvanas évek végétől kezdve javulni látszott a kórjóslat, de még akkor is maximum 40 éves túlélést tartottunk valószínűnek. És íme: a világon tizennyolcadikként, Európában elsőként egy magyar asszony túljutott a diabétesszel való együttélés 75. évén. Bertalan Árpádné, Piroska asszony érdemi diabéteszes szövődmény nélkül érte el ezt, és éppen most 76 éve, hogy 6 éves korában cukorbeteg lett. A betegséggel való eredményes küzdelmének elismeréseként ez év szeptemberében megkapta a Joslin Diabétesz Központ Alapítványától az arany emlékérmet és bizonyítványt.

A sors kegyének tekintem, hogy immár 46 éve kezelhetem, gondozhatom Piroska asszonyt, aki azóta családom igazi barátjává vált. Mi volt a titka?

Először is szinte kivételes – pontosan nem meghatározható – genetikai adottságainak köszönhető a siker. Másodszor – a múlt század harmincas éveiben egyedülálló módon – kezdettől fogva korszerűnek nevezhető kezelése. A ma gyorshatásúnak, akkor „sima inzulinnak” nevezett készítményt naponta háromszor alkalmazták szülei, akik szintén egyedülálló módon kinyomozták, hogy az amerikai Joslin professzor és a boroszlói (akkor Breslau, most Wroclaw) német Stolte főorvos úgy adagolja az inzulint, hogy előtte mindig megnézik a vizelet cukortartalmát.

Ennek akkor egyetlen házilag is kivitelezhető módszere a polározás volt. A Németországból beszerzett polariméterrel Piroskának naponta 3-4-szer vizeletcukor-tartalmat határoztak meg – emlékei szerint ez az esetek többségében negatív volt –, s eszerint adagolták az inzulint. A mai vércukormérés ismeretében nehéz elképzelni az akkori procedúrát. A vizeletet orvosi szénnel kellett keverni, itatóspapíron leszűrni, majd a polariméter hosszú csövébe beletölteni úgy, hogy a cső végére helyezett csiszolt üveglemez alá ne szoruljon buborék.

Piroska szülei ezt évtizedeken keresztül nap mint nap megtették, és ő maga ugyanígy folytatta egészen a hetvenes évek végéig. Később, a nyolcvanas évek elején övé volt az első vércukormérők egyike, melyhez a csíkokat állandóan külföldről kellett behozni.

Harmadikként a folyamatosan pontos diétázás említhető, melytől a mai napig Piroskát nem lehet eltéríteni. A negyedik, Piroska esélyeit növelő tényező a rendszeres napi testmozgás, sportolás volt. Piroska rendszeresen kerékpározott, lovagolt, úszott, korcsolyázott és versenyszerűen teniszezett évtizedeken keresztül. Közben elvégezte az egyetemet és középiskolai tanárként ment időben nyugdíjba. Nem emlékezett arra, hogy valamikor is 1-2 napnál többet hiányzott volna munkájából. Ma, naponta háromszor adja magának az inzulint – reggeli és vacsora előtt keveréket, délben ultragyors hatású inzulint – és ezzel éhomra szinte mindig 5-6 mmol/l között mozognak vércukrai, vagy ahogy ő számolja még mindig, 100 mg% körül, HbA1cszintje csupán elvétve volt 7% fölött az elmúlt 20 évben.

Az elmúlt két évben kétszer elesett és ennek következtében eltörte először a jobb, majd a bal combnyakát. Mindkét műtét után sikeresen talpra állt. Újságot, folyóiratot, könyvet rendszeresen olvas, nézi a tévé híreit, politikai ismeretei naprakészek, szellemileg friss és évente 5-6 alkalommal komolyzenei hangversenyekre is ellátogat. Igaz, ma már a Zeneakadémia helyett a Művészetek Palotáját részesíti előnyben, mivel itt az épületben van a parkoló. Miután két éve eladta utolsó kocsiját, barátai szolgálatát veszi igénybe.

Hát ez a „titok” magyarázata. Szívből kívánjuk, hogy Piroska még nagyon sokáig éljen jó egészségben, és példájával táplálja sok tízezer 1-es és sok százezer 2-es típusú cukorbetegben a reménységet: „diabétesszel is lehet sokáig és jó minőségben élni”.