Hetvenkét éve cukorbetegen

Köszöni szépen, hála Istennek jól, mégis ez lesz hosszú idő óta a legszomorúbb karácsonya. Alig néhány hónapja vesztette el férjét, akivel több mint fél évszázadon át éltek boldog házasságban. Rokonai szintén örökre eltávoztak, így teljesen egyedül maradt, leszámítva néhány jó barátot, köztük az őt 1962 óta gondozó orvost.

Térjük vissza 1933-ra, amikor a kislány családját úgy érte a cukorbetegség, mint derült égből a villámcsapás. Alig tíz évvel voltak az inzulin felfedezése és magyarországi bevezetése után. Azidőtájt az egész országban kevesebb mint kétszáz cukorbeteg gyermek élt. Alig volt tapasztalat a betegség kezelésében, különösen az inzulinozásban. Még erősen éltek a század eleji "vaskalapos" diétás nézetek, s a harmincas években is igen szénhidrátszegény étrendet alkalmaztak. Ez 4-5-ször 5-10 g szénhidrát fogyasztását jelentette naponta. Mit adtak enni egy cukorbeteg gyereknek? Akiknek volt rá módjuk: szalonnát, sajtot, tojást, húst, zsíros szalámikat, leheletvékony kenyérre kent vastag vajat, kevés gyümölcsöt, sok zöldséget. Ettől aztán akkor is acetonos volt a lehelet és a vizelet, amikor viszonylag alacsony volt a vércukorszint.

Nellike egy kis 20-30 cm-es vulkánfíber táskában tartja az inzulint, immár 60 éve. A kopott bőröndkének az ostrom alatt vették nagy hasznát. Ha felbúgtak a szirénák, kikapták az egészet a hűtőszekrényből és futottak vele az óvóhelyre. Akkor az inzulinos-fecskendős táska jelentette Nellikének az életet, hiszen a házat bármikor lebombázhatták volna. Ha pedig nincs inzulin, az egyenlő a biztos halállal. Valószínűleg ez az élmény magyarázza, hogy a kisbőrönd még ma is az élet "hordozója" Nellike számára, bár már régen nem kell naponta jéggel feltölteni a hűtőszekrényt.

A polgári családban nevelkedő Nellikét egy magánklinika orvosa kezelte. Már csak az rémlik neki, hogy a doktor nagyon szigorúan és gondterhelten beszélt szüleivel, különösen édesanyjával, aki igyekezett beteg lánykájának a lehető legjobbat nyújtani. A napi 3-4 erősen fájdalmas inzulininjekción kívül arra emlékszik, hogy nagyon sokszor volt rosszul, amikor leesett a vércukra. Még csak egyetlen fajta inzulin volt, amelyet később "simának" neveztek el, miután a harmincas évek végén megjelent az elhúzódó hatású cinkprotamin inzulin is. A sima inzulin 6-8 órán át hatott és általában reggeli, ebéd és vacsora előtt kellett megkapni a "szurit". Nellikében élénken megmaradt az egész bonyolult és nehézkes injekciózási procedúra is. Egy órával az inzulinadás előtt kis lábaskába gézlapra vagy fehér zsebkendőre helyezték a fémből és üvegből álló fecskendőt, a kihúzott dugattyút és néhány 2-3 cm hosszú, nagyon vastag tűt. A lábasba vizet (később, a vízkőképződés elkerülésére desztillált vizet) töltöttek és 20 percen keresztül főzték. Aztán leöntve a vizet, lehűtötték az alkatrészeket és tiszta kézzel, a szintén kifőzött csipesszel összerakták a fecskendőt. A dugattyút néhányszor fel-le mozgatva kellett kipumpálni a maradék vizet. Majd a fecskendő kónuszára felerősített tűvel átszúrták az inzulint tartalmazó üveg gumikupakját és körülbelül olyan mennyiségű levegőt nyomtak az üvegbe, amennyi inzulint ki akartak szívni belőle. A kislánynak a szúrás nagyon fájt, és csak jó félórával ez után ehetett.

Az egész család tudta, hogy Nellike e nélkül menthetetlenül meghalna, mégis tartottak az inzulintól. Ugyanis nem volt semmilyen támpont, hogy mennyi inzulint kell adni. Az orvosok is csupán találomra javasolták az adagot. Ugyanaz a mennyiség - ez általában 4-8 E között változott - egyik nap nem tudta megakadályozni, hogy evés után nagyon szomjas legyen és sokszor kelljen pisilni, más alkalommal pedig akármennyit evett, gyorsan megszédült, remegni kezdett és többször az eszméletét is elvesztette a gyerek. Ilyenkor orvost kellett hívni, párszor a mentők kórházba vitték, ahol nagyon összeszurkálták a karját. Előfordult, hogy a vénába adott cukor miatt begyulladt az egész alkarja.

Akármilyen nehéz is volt az ilyen élet, a gondoskodó család igyekezett minden problémát megoldani. A mama minden nap szacharinos kakaót készített - Nellike azóta se szereti a többi édesítőszert, ezt annyira megszokta. Ízlett neki a szacharinos gyümölcspuding, sőt sózott jég között kevert, diétás fagyit is kapott.

Az első jelentősebb előrelépés a kislány kezelésében 1936-ban történt, amikor papája egy németországi útján a jénai Zeiss műveknél megvásárolt egy polarimétert. Ez egy hosszú cső volt - még ma is megvan, és kezelőorvosánál a diabéteszes "múzeumi" tárgyak egyik értékes darabja -, melybe a vizeletet betöltve és egy homorú tükörrel alulról megvilágítva, felül forgatni kellett egy csavart. Ha a kettéosztott látóteret sikerült egyesíteni, hozzávetőlegesen megállapítható lett a vizelet cukortartalma. A folyamat persze a gyakorlatban nem volt ilyen egyszerű. A vizeletet például előre "meg kellett tisztítani", ami annyit jelentett, hogy egy lombikban orvosi szénnel összerázták, és papírtölcséren leszűrték. Ekkor vált alkalmassá arra, hogy a benne lévő cukor a polarizált fényt elforgassa, amit a polariméter regisztrált. Ettől kezdve naponta háromszor határozták meg Nellike vizeletének cukortartalmát, s ha ez magas volt, 1 E-gel több inzulint kapott étkezés előtt.

Valószínűleg ez a bonyolult berendezés és a rendkívüli gondoskodás is szerepet játszott abban, hogy Nellike ma is, 72 évvel a cukorbetegségének felfedezését követően él, jól lát, rendben vannak a végtagjai, kiválóan működik a veséje, és teljes mértékben képes ellátni önmagát.