Könnyed egészségügyi hencegés Körmendi Jánostól

Amikor a főorvos asszony felkért, hogy ismertessem kórelőzményeimet, vettem egy mély lélegzetet, és órámra pillantottam.
– Siet? – kérdezte.
– Óh, ráérek – feleltem, de vajon a főorvos asszony ráér-e?
– Én ráérek.
– Köszönöm. Akkor belefogok.

Az előzményekről talán csak annyit, hogy férfifelmenőim, mintha összebeszéltek volna, mind alkoholista és cukorbeteg volt. Delirizáló édesapámat legutóbb féléves koromban láttam. Édesanyámat viszont valami epileptikus betegséggel sújtotta az ég.

Korán átestem a szokásos gyermekbetegségeken, a kanyarón, bárányhimlőn és egyebeken. Születésemtől kezdve tizenhét éves koromig állandóan tüszős mandulagyulladás tette kellemetlenné az életemet, az obligát lázakkal és torokfájásokkal. Tíz éves koromban súlyos hastífuszba estem. Feledhetetlen, hogy egy lófogatú mentőkocsi jött értem és durva darócpokrócba csavarva vitt a szegedi Járványkórházba. Említésre sem méltó klórgázmérgezésem, amit otthoni kémiai kísérletezésem alkalmával szereztem be, napokig élet és halál között fuldokolva.

Tizennyolc éves voltam, amikor tüdő és mellhártyagyulladással lepett meg a sors. A szegedi Tüdőgondozó Intézetben vizsgálgattak, ahol is (úgy látszik, szegedi specialitás), elcserélték röntgenleletemet egy súlyos betegével, őt hazaküldték, engem pedig befektettek az osztályra. A tudós doktorok és ápolók részvéttel pillantgattak felém, csak azt nem értették, hogy haldoklatos állapotom mellett miért falom olyan mohón az abált és füstölt szalonnákat az augusztusi kánikulában? ... De jött egy kollegám, átcipelt a klinikára, ahol rövid vizsgálat után megállapították, hogy nincsen semmi bajom azon a friss fertőzésen kívül, amit a Tüdőgondozóban szereztem.
Ez a kalandom egy évembe került, amit a mátraházi szanatóriumban töltöttem le. Azután még két esetben estem vissza a tbc-be, mely alkalmakkor a hegyfalui és budakeszi gyógyintézetekben kezeltek egy-egy évig. Apropó, Hegyfalu. Ott dívott akkoriban az ún. „hastöltés” (pneumo peritonium) kezelési mód, amely igen snassz és fájdalmas beavatkozás volt, amennyiben egy szörnyűséges csövet a beteg hasába döftek, és levegővel feltöltötték a hasüreget. Erre nem szívesen emlékezem vissza.

De azon mindig jól mulatok, hogy ha valamely tüdőgyógyász megpillantja röntgenképemet, leesik a székről rémületében.
Huszonegy-két éves koromban kezdődtek vesebántalmaim, kövecskék képében, melyek kissé kínosan távoztak. De egyszer csak nem akartak távozni, műtétre került sor. Műtéti sebgyógyulásom mézeshetei alatt elzáródott a másik vesém is. Na, az volt ám az igazi válság. Divat volt akkortájt az urológiai osztályokon a coli-fertőzés, én sem maradhattam ki belőle.

A két vesém, mint két gennyzsák (apostematosa bilaterális). Állapotomat még súlyosbította a közben fellépő tüdőembóliám. Bár frissen tanult marxizmusomból kifolyólag éppen ateista periódusomban voltam, sokat imádkoztam magamban... Jöttek a professzorok konzíliumra, és néhai Babits tanár úr javallatára az uréterzáró követ egy katéterrel visszatolták a vesekehelybe, hogy a passzázs meginduljon. Hát, mit mondjak, „az nem volt az én napom”... Végül újabb műtéttel megszabadítottak urétert záró kövecskémtől ... Bizony, ráment fél évem, amikor gyógyultnak mondhattam magamat.
Ám az egyik vesém elhalt, később ki kellett operálni.

Ezek után békésebb korszak következett, hacsak nem számítom karizmom (musculus biceps) leszakadását egy nehéz teher cipelésétől eredően, azt is sikeresen oldotta meg az orvostudomány egy könnyed műtéttel. Na, és az érszűkületeim... Értágítás az Érsebészeten, később by-pass műtét az ágyékom tájékán. De a legkellemetlenebb a hasműtétem volt, gangrénás epevezetékem eltávolítása okán.
Ezután évekig nem operáltak rajtam semmit.

Idilli nyugalmamat egy kellemetlen combnyaktörés zavarta meg, látványos tanulságul, hogy nem szabad a fürdőszobában meztelen, vizes lábbal a szappanra lépni.

Ezek után következett be maradék egy vesém elnyavalyodása, urémiás állapotom állandósulása, és megérkezésem az I. sz. Belklinika Dialízis osztályára, egyenesen be a jóságos Fresenius Intézménybe.
A dialízissel járó apróbb műtétekre kár szót pazarolni, a veseértágítást, a kétszer megejtett operációt kari fisztulám működése érdekében, a kétszeri kanülbehelyezést és kioperálást.

Ugyan kérem! ... „Végre megleltem hazámat” ... mondja a nagy költő, és én vele kiáltom: „Én is megleltem hazámat”, második Otthonomat, a Freseniusnál, ahol kétnaponként megmentik az életemet szakszerű és gondos kezeléssel. Ezúttal is megköszönöm.
Néha mulatságosnak érzem helyzetemet, mint egy nagyra nőtt homunkulusz, kit mesterségesen hoztak létre és tartanak életben. Köszönet érte. Nem kenyerem a számolgatás, de gyanítom, hogy az összes honfitársam közül én kerültem már eddig is a legtöbb pénzébe bőkezű Államunknak és egészségügyünknek.
Majd' elfelejtettem húsz éve tartó inzulinos cukorbetegségemet. (Lám, a bőség zavara!...)

Ha megengedhetek magamnak egy kis filozofálgatást: engem is izgatott, mint mindenki mást mi lesz a világgal, ha én már nem szerepelek benne? Na, most alkalmam nyílt tapasztalni: semmi különös fordulat. A feldobott tárgyak változatlanul leesnek, a víz éppen úgy folyik mint eddig, nyáron meleg van, télen hideg. Semmi lényeges változás.

Megvallom, pályafutásom alatt néha-néha kissé irigykedve tekintettem kollégáimra, kiknek soha semmi bajuk nem volt, orvos talán nem is látta őket, legfeljebb csak a halottkém. Sportoltak, teniszeztek, uszodabérlettel rendelkeztek, kocogtak, nem dohányoztak, soha nem fájt semmijük. De ők már – sajnos – mind elhunytak.

Én hatvan éve dohányzom. Tudom, nem helyes, sőt, átkozott felelőtlenség. Szép lassan közeledem a nyolcvanadik évemhez. Ha megérem, ezt a bravúrt a Freseniusnak köszönhetem.

A főorvos asszony eltette golyóstollát, összecsukta mappáját.
– Hogyan telnek mostanában napjai? – kérdezte.
– Köszönöm, kellemesen. Most rendezem sajtó alá új könyvemet.
– Új könyv? Bravó! Mi lesz a címe?
– „Összegyűjtött és válogatott zárójelentéseim”.
– Õszinte elismerésem és bámulatom! Mindazok után, amiken keresztül ment, van kedve tréfálkozni?
– Hogyne lenne! Megsúgom: ez tart életben. Egyébként, azt hiszem én vagyok a legegészségesebb, s legszerencsésebb ember, ha nem is az egész világon, de legalább is a második kerületben.

Az olvasónak jó egészséget kíván:
2005. május 16.

Körmendi János