Csak ő számít, senki és semmi más

Elmondta, hogy folyamatos felügyelet és megfigyelés alatt kell lennem a terhességem teljes időtartama alatt. Mindez azonban fel sem ért azzal a boldogsággal, amit abban a pillanatban éreztem: megannyi bánat és szomorúság után talán most sikerül végre életet adnom egy gyermeknek. Korábban volt már egy vetélésem és egy ikerterhességem is, de a szülést követően elvesztettem az ikreket. Jelen terhességem alatt végig ez járt a fejemben: csak ne történjen semmi a szülés során és a kisbabám egészséges legyen. Ennek ellenére mégis komplikáció lépett fel: gyermekem jobb oldali alkar, - felkar bénulást szenvedett. Rólam pedig ekkor derült ki, hogy cukorbeteg vagyok.

Férjemmel együtt mindennél jobban vártuk gyermekünk érkezését, akinek megszületése maga volt a csoda. Így visszaemlékezve olyan volt, mint mikor egy régóta dédelgetett álmunk válik valóra. Az orvosok még a kórházban tájékoztattak arról, hogy mit is jelent az, ha valaki cukorbeteg, továbbá, hogy a betegségemnek milyen szövődményei lehetnek a későbbiek folyamán. Inzulinra állítottak, folyamatosan mérték a vércukor – szintemet, több ízben életmóddal kapcsolatos tanácsadáson kellett részt vennem. Mindez azonban fel sem ért azzal az örömmel és azokkal a boldog pillanatokkal, melyekben akkor volt részem, amikor láthattam a gyermekemet. Gyermekem ugyanis nem volt velem, mert őt a szülést követően légzési problémákkal egy vidéki kórházba szállították: több mint két hónapig nem foghattam meg, nem ölelhettem át, csak ablaküvegen keresztül mutatták meg nekem. Emlékszem, sokszor könny csordult ki a szememből, mikor nyújtottam a kezemet felé, meg akartam fogni, átkarolni őt, de nem lehetett. Mégis boldog voltam, hisz világra hoztam egy gyönyörű kislányt, aki az életem részéve vált és akit tudtam, hogy mindennél jobban szeretek és soha nem akarok elveszíteni. Õ tartotta bennem a lelket, erőt adott a mindennapokhoz: ahhoz, hogy elviseljem a betegségemet, valamint az azzal járó terheket. Megtanultam elfogadni a betegségemet, azzal együttélni. Gyermekem már két hónapos volt, mikor végleg hazaengedték a kórházból. Csak ő számított, senki és semmi más. Mindig mosolyt csalt az arcomra, mellette erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam.

Néha van úgy az ember, vagyis vannak bizonyos pillanatok, mikor úgy érzi ő kevesebb, mint mások, illetve újra és újra felteszi magában a „Miért pont én?”, „Miért velem történik mindez?” kérdéseket, majd rádöbben arra, hogy ő is ugyanolyan értékes ember, semmivel sem kevesebb, mint mások. A szép és boldog élet titka nem ebben rejlik. Mi magunk tesszük széppé, érdekessé azt, nekünk kell észrevenni azokat az apró örömöket, pillanatokat, amelyek mindennél többet érnek számunkra, amelyek segítenek elfelejteni és leküzdeni a problémáinkat, a betegségünket, amelyekért érdemes élni. Én a gyermekemben megtaláltam mindazt, amiért érdemes élnem, megtaláltam benne az egész világot.

Horváth Árpádné

A pályamunkára ide kattintva szavazhat.