Üdepiros

Gyakran és óriási szeretettel, meg némi nosztalgiával gondolok a mekis palacsintára, az erdeigyümölcsös túrókrémre, a kinderbuenóra, a csokis fánkra, az átbulizott és átivott éjszakákra, a tequilára naranccsal és... az áldott másnapokra.

*

Jobb oldalamon egy lila pizsamás, mindkét lábán két-két összenőtt lábujjal rendelkező, nyolcvan évesen is szalmaszőke néni fekszik.
– Kedveske, mondja már meg, micsoda ez a csoda a kezében?
– Ez egy kis számítógép.
– Ahh, és mire való?
– Hát... Most épp levelet írok a barátnőmnek.
– Azt meg hogy?
– Internet van rajta.
– Internet? ÓÓÓ! Akkor mutassa meg nekem az unokám szobáját Amerikában, mert én megismerem ám!
– De... azt nem tudom én megmutatni...
– Hogyhogy nem?! Én azt hittem, ezzel mindent lehet!
– Nagyjából igen, de... Úgy tessék elképzelni, mint egy nagy könyvtárat, amelyben majdnem minden információt meg lehet találni, amelyre szüksége van az embernek.
– Hát nekem most nagy szükségem van az unokámra!

*

A baloldali kéknéninek tíz hajszál tartja fenékig érő, cérnavékony, szürke-fehér hajfonatait. Émelyítő zamatú lábszaga lassan-lassan mélységesen orromba ívódik. Pénteken, amikor hazautazik, oh, mennyire fog hiányzani!

*

Ki-ki félálomban már. 11 óra közeledtével balnéni feltápászkodik, lámpát gyújt. Kissé izgatott.
– Te Ilus, vajon rájönnek?
– Jaj, hát nem is tudom. Neked még jó, de én...
– Mennyit ettél?
– Kettőt. Te?
– Én csak egy felet... Istenem, de finom volt!
– Psszt, jön a nővér!
Síri csend. Mindenki jólnevelten nyújtja ujjbegyét. Ilus és Margit pillantása találkozik. Összemosolyognak. Fel-fel kacagnak, mígnem hangos, hájat remegtető hahotázás nem lesz belőle.
– Mi történt? – kérdezi a nővér.
– Sehehehehemi – feleli Ilus.
– Ilus néni, magának 13-as a cukra! Margitka, magának meg 14! Csaknem ettek valamit?
– Ó, csak egy kis süteményt... Meg... A Jolit elvitték műteni, és... bánatában hozott egy doboz fagylaltot...
– Jaj, hölgyeim! Hát ezt tanítjuk mi itt?
– Csak a doktornőnek ne tessék beárulni!
– No, feküdjenek le gyorsan, és ezután csak álmukban fagylaltozzanak! 

*

Ha orvostanhallgató lennék, a 60 év fölötti diabéteszes hölgyek horkolási típusai címmel írnám szakdolgozatom.

*

– No, hölgyeim, nézzenek csak ide! Friss, ropogós pereckéket hozott a fiam. No, Margitka, vegyen!
– Köszönöm, igazán kedves.
– Kislány, vegyen csak magácska is bátran!
– Ó nem, köszönöm, egyelőre igyekszem betartani a diétát.
– Ugyan, nem kell azt olyan szigorúan venni! Egy falatkától nem lesz semmi baja!
– Nem kérek...
– Hát jó, ahogy gondolja... Nemes néni, tessék venni!
– Nagyon kemény?
– Eléggé, jól meg kell rágni.
– Akkor nem kérek. Otthon felejtettem a fogaimat.

*

– Jó reggelt, hölgyeim! Hogy vannak? Ma ki megy haza? – kérdezi hajnalban a szolgálatos nővér.
– Én! – felelem szárnyaló boldogsággal. – Mindjárt kirepülök az örömtől az ablakon, megspórolom a hat emelet lépcsőt.
– Na, inkább menjen lifttel! 11-re legyen kész, vizit után hazamehet – jön a válasz.
– Holnap reggel is ön dolgozik? – kérdezi mosolynéni.
– Igen.
– Akkor kérem, hogy holnap reggel, amikor bejön a szobába, megint tessék megkérdezni, hogy ki megy ma haza.
– Miért?
– Mert én megyek haza!

*

Eldöntöttem az éjszaka, hogy mi is történhetett a szervezetemben. Szóval, jött... valami, és megölte az összes drága, ismeretlenül is imádott inzulinomat, leszúrta, hipp-hopp, kinyírta őket mind. Aztán ott maradt bennem a sok szőlőcukor, és nem voltak inzulinkák, akik lebontsák őket, felhalmozódtak, és felment a cukor szintje üdepiros véremben.
Tudom, hogy minden rossz, ami történik velem, egyre mélyebb ráncokat váj belém. De minden barázda az én hasznomat szolgálja: azért van, hogy erősebb, okosabb, szebb legyek tőle.

Kádár-Dombi Katalin

A pályamunkára ide kattintva szavazhat.