"Ugye nem a múltkori inzulint pusztítod"

Az első pár hónap nagyon nehéz volt, ha időm engedte hazafutottam a munkahelyről beadni a déli adagot, illetve már reggel ott kezdtem a napot, anyukám inkább előbb kelt egy fél órával. Szerencse, hogy csak 2 háztömb választ el minket egymástól. Nővérem és édesapám elhatárolódik az inzulinadagolás megtanulásától, egyelőre csak rám számíthat. Igaz a testvérem fegyelmezésben profi, ha ő nálunk tartózkodik, anyám még azt is meggondolja hány pohár vizet igyon, mert a leánytestvérem állandóan azt kérdezgeti tőlem „Szabad ezt neki?” Ezen persze jókat derülünk, ahogy azon is, amikor édesanyámat elkísérem diabetológiai kontrollra a megyeszékhelyre, és „beárulom” a doktornőnek. Mikor a szakember csodálkozik miért magas a vacsora előtti mért érték, elsorolom, időnként mit eszik az én drága anyucikám uzsonnára, vagyis inkább ebéd és vacsora között. A fiatal orvos csak a szemét meregeti, majd sorolja, hogy mi az, amit nem kellett volna. Anyukám persze csak azt jegyzi meg, mit nem szabad, ezért mikor kijövünk, megállapítja, hogy hamarosan éhen fog halni. Ha kicsit többet nassol, vagy olyan élelmiszert eszik, ami nem javallt, szállóigeként szól oda neki a család: „mit szólna az X.Y. doktornő, ha ezt látná?” Erre az én anyukám bekapja a falatot és azt mondja: de nem lát”.

De a rövid történetem, ami szintén inkább poénos, mint megrendítő, még csak most következik. Szóval pár hónap után belerázódtunk, anyukám hasa és combja néha kék-zöld, már a patroncsere is megy, de azért apró bakik időnként adódnak. Az egyik ilyen nemrég történt. Édesanyám este ½ 8 után telefonált, hogy most jutott eszébe, hogy a délben előírt egységet (19) adta be magának az este előírt (13) helyett. Tudtam, hogy akkor azt az inzulin mennyiséget fel kell dolgozni valamilyen élelmiszerrel, de nem akartam, hogy utána hirtelen lemenjen a vércukorszintje, tehát nem csokira, cukorra gondoltam. Telefonon tanácskoztam egy barátnőmmel, akinek gyermekkora óta diabeteszes a leánya, „képzett a témában”. Ezt követően aznap még 3 vércukormérés következett, de mindig alacsony volt a mért érték. Mondtam az én anyukámnak, eljött az ő ideje, egyen amit szeretne. Persze ebben az esetben meg volt ijedve, nem volt annyira bátor. Azért óránként megevett egy-egy szelet velős kenyeret. Éjjel kettőkor is mért, arra már bőven normalizálódott az érték. Megnyugodtunk, megbeszéltük, mert sajnos nem érti az inzulin és a hasnyálmirigy működés közti összefüggést, életkorára való tekintettel már nehéz elmagyarázni neki. De: az eset szombat este történt, ennek ellenére vasárnap délelőtt 10 órakor, mikor megjelentem a szüleimnél, anyukám megint velős kenyeret falatozott. Kérdeztem tőle, mi ez a bőséges tízórai. Erre ő teljes nyugalommal közölte velem, hogy azt mondtam neki tegnap, hogy le kell ennie a beadott inzulint, és természetesen ő hallgat rám. Ezen jót derültem és mondtam neki, hogy az már tegnap megtörtént, helyre állt a rend. Azóta, ha tízóraira, vagy uzsonnára elengedi magát, megjegyzi neki a család, hogy „ugye nem a múltkori inzulint pusztítod.”

Ennyi a történetem, de zárásként hozzáteszem, a kezdeti ijedségek után próbáltuk lazábbra venni a dolgot, igaz, ezt csak azután mertem, hogy megfelelően felkészültem a témából könyvek és az internet segítségével. Néha még most is használjuk a szénhidrát táblázatot, vagy átnézzük a mintaétrendeket. De rájöttem arra, ha én nem stresszelek, az anyukám is nyugodtabb és nem betegségnek, hanem állapotnak, a napi teendők természetes velejárójának fogja fel azt, hogy ő már inzulinnal kezelt diabéteszes. Ja, és várjuk a napot, amikor apukám és a nővérem beadja az első adagot, bár ez egyenlőre távolinak tűnik.

Udvardy Szilvia

A pályamunkára ide kattintva szavazhat.