Mint a moziban

Olvasás, könyvek, felkiáltó jeles gyógyszertár és már száguldott is velünk a mentő a Szegedi Gyermekdiabetológiára. Ahol nagyon képzett, kedves szakemberek csapata megkezdte a lányom kezelését. Nagyon nehéz időszak volt mindnyájunk számára. Végigmentünk mi is azon az úton, amin már előttünk sok sorstársunk végig ballagott. A félelmek, az ismeretlennel szembeni tudatlanság mindennapos társunk lett. Hazamentünk. Az óvodát csak hellyel-közzel láttuk, szinte csak a foglalkozásokra mehetett el Petra. El sem tudtam képzelni mi lesz az iskolában, fogadják-e egyáltalán, ott maradhat-e és még sok-sok kérdés gyötört nap mint nap. Mindeközben rohamosan jött a szeptember felénk. Beszéltünk az iskolaigazgatóval, közölte nem volt még cukorbeteg gyermek az iskolában, de igyekezett megnyugtatni, hogy mindenben segíteni fognak. Elárulom, a megnyugtatása nem sikerült. Beszéltünk Petra leendő tanítóival, voltak nálunk családlátogatáson (a mi kérésünkre, ugyanis ez a régi szokás már nincs az iskolákban), könyveket adtunk, hogy jobban megismerhessék Petra mindennapjait. Kicsit megnyugodtunk, rendben az iskola, partnerek a tanítók, de mi lesz a gyerekekkel? A gyerekek mindig olyan őszinték és nagyon csúnyán tudják egymást bántani. Féltem, féltettem Petrát a csúfolástól, a kiközösítéstől, a bántó megjegyzésektől, a gyerekektől. Szeptember első nap lebetegedtünk. Megnyugodtam, otthon van velem, én óvom még a széltől is, vigyázok rá. Meggyógyult, két hét után nincs mese, neki is mennie kell az iskolába. Várják a tanítók, várják a gyerekek. Nem mertem ott hagyni, ő bent, én kint a folyosón. Elárulom, egyszer sem volt rám szükség, de így voltam nyugodt. Ebéd előtti szünetben álltam az ajtóban. Vártam mit tesz, előtte otthon minden nap megbeszéltük a forgatókönyvet,  mit kell csinálnia egyedül az iskolába. Természetesen, hogy engem  megnyugtasson, mindig azt mondta, ő nem fogja csinálni, majd csinálom én, és mondta - mondta megállás nélkül mindennek az ellentettjét. Majd minden olyan volt, mit a moziban, mintha egy filmet néznék.

Petra elővette a vércukormérőt, ekkor még csak a padtársa volt mellette. A tanítók is csak kerekre nyílt szemmel figyeltek, szerintem még a lélegzetük is elakadt. Látszott rajtuk, fogalmuk sincs, mit lehetne ilyenkor tenni. Bevált, az volt a legjobb, hogy nem tettek semmit, hagyták hogy minden megtörténjen. Elkezdte mérni Petra a cukrát, ekkorra már a fél osztály körülötte állt és rengeteg kérdést tettek fel a lányomnak. Ekkor láttam meg az első pici mosolyt a szája szélén. Amikor a pen előkerült, már az egész osztály mellette volt, 21 gyerkőc, mindenki látni akart. A lányom állított, oltott. A kislányok fele sikítva menekült, aki meg bírta, az lenyűgözve, kerekre nyílt szemekkel némán nézte Petrát. Hallani lehetett a csodálatot, amit a gyerekekben kiváltott. Volt, aki azt mondta, te vagy a legbátrabb. Petra egyik kezével a pent tartotta a lábában, a másik kezével felém integetett és fülig ért a szája, nem mosolygott, szabályosan nevetett az egészen. Ahogy ő integetett a kis kezével, úgy hessegette el a fejem felett megragadt fekete és szürke felhőket, amiket soha nem engedtek vissza jönni. Kihúzta magát, büszke volt, és én a mai napig is az vagyok rá. Körülbelül fél órát is tartott ez a szituáció, mindenkinek kedvesen válaszolt, mindenkinek mindent megmutatott. Hazafelé be nem állt a szája, leírni mindent nem tudom. A lényeg, hogy nagyon boldog volt és azt mondta, neki a legjobb, mert ő cukorbeteg. Nem akartam prédikálni, okítani, örültem annak aminek ő örül, hogy szeretik és befogadták, úgy ahogy van, a cukormérővel, a pennel együtt, a mai napig.  Tudom én amit tudok, majd ő is egyszer tudni fogja. Mi is voltunk betegek, lázasak, utolért minket a hányás, hasmenés, de soha nem féltünk többet. Mindig kaptunk segítséget orvosainktól, családunktól, barátainktól. A napjaink ugyan úgy telnek, mint mindenki másnak, néha jobban kell küzdeni, néha könnyebb. Az első ebéd előtti szünetet már azóta egy jó pár kísérte, ügyesen, figyelmesen gondozza magát, szeptembertől másodikos lesz. A tanítók nagyon oda figyelnek rá. Minden nap elmondják, hogyan érezte magát. A dicsőség tábla tetején ő az első, nem veszik le, ezt a helyet erre a tanévre megkapta. Pedig ő a legkisebb és még mindig sovány. 

Szepesiné Kiss Gabriella

A pályamunkára ide kattintva szavazhat.