Derűs diabétesz, avagy egy kezdő cukros feljegyzései

Aztán kiderült, hogy 1-es típusú cukorbeteg vagyok, amelyet a szakirodalom szerint életmóddal nem lehet megelőzni. Ez egy kicsit megnyugtatott. Nem a rengeteg süteménynek köszönhetem a betegségemet. Hol vannak már a szép idők, amikor egy-egy szakmai továbbképzésen bőséges ebéd után az egész csoport desszertjét megettem! A lányok ugyanis nem szerették a fatörzs tortát. Én igen! Na, ennek már vége. A betegségemmel nem fér össze holmi fatörzs torta. Igaz is! A cukorbetegség betegség vagy állapot? Még nem döntöttem el, hogy én melyikre voksolok. Igaz, amióta diagnosztizálták nálam a diabéteszt, van egy kis betegségtudatom.

Világ életemben rettegtem a szuritól és általában mindenféle orvosi vizsgálattól. Egy egyszerű vérnyomásméréstől falfehér lettem. Nem csoda, hogy mindig magas volt a vérnyomásom. Na, most naponta háromszor szúrhatom magamat hasba. Hogy fogom én ezt megszokni? Mondtam is a feleségemnek, fél év múlva, ha injekciót kapok valamiért, meg fog indulni a nyálelválasztásom. Mégsem ez a legrosszabb része a dolognak. Hanem a diéta. 185 g szénhidrátot ehetek egész nap! Ez kb. két szelet kenyérnek felel meg. Csak ennyit? Két hét alatt rögtön fogytam is hét kilót. Szerencsére nem voltam soha túlsúlyos, így elég érzékenyen érintett ez a fogyás. A feleségem már azzal fenyegetett, hogy elválik, ha tovább fogyok.

Először úgy gondoltam, hogy szénhidrátmentes ételeket ehetek tetszés szerint. A szakirodalom ezt a „húst hússal” kifejezéssel jelöli (Kabos Gyula olvasatában: „hagymát hagymával”). Sajnos, nem így van. Amint egyszer jól laktam - hangsúlyozom: betartva a szénhidrátmennyiséget –, rögtön felment a cukrom. Marad a folyamatos éhezés. Így rendben is van a cukrom. Na persze, ha nem eszem!

Mivel nagyon úgy néz ki, hogy életem végéig elkísér ez a betegség (vagy állapot), próbáltam elmélyedni a témában. Megkerestem az interneten a Magyar Cukorbetegek Országos Szövetségének honlapját. Pár perc múlva elkapott a régi rosszullét a betegségektől, szövődmények taglalásától és gyorsan be is zártam a honlapot. Azóta nem keresek rá az interneten a cukorbetegségre. Mielőtt megállapították, hogy cukorbeteg vagyok, egészséges ember voltam. Az égvilágon semmi bajom nem volt. Most meg minden gondolatom a betegség körül forog. Nehéz ezt megemésztenem. Próbálom viccesen felfogni a dolgokat. Például, hogy kaptam a doktor bácsitól egy szép tollat, amelyet egész életemben magamnál hordhatok. Amikor a kezelőorvosom közölte, diabéteszem van, hozzátette, hogy mindjárt ad egy tollat. Gondoltam egy kis ajándékkal kedveskednek az új betegeknek. Egy szemüvegtartóhoz hasonló tokban volt egy vastag toll, hamar kiderült, hogy nem írásra fogom használni, hanem inzulin beadására. Na, ekkor szédültem el igazán. Egy hónap elteltével jó barátommá vált ez a kis eszköz. Naponta háromszor veszem kézbe, de még mindig remegek, ha meg kell szúrnom vele magam. Meg is fenyegettem a kislányomat: „Ha rossz leszel, hasba szúrom magamat!” Nem hatott, továbbra is rosszalkodik.

Azért van valami jó is a dologban. Például: … ö … , biztosan van valami jó is a dologban. De komolyan: műszaki ember vagyok, s mint ilyen, szeretem precízen dokumentálni a dolgokat. Kedvtelve méricskélem a vércukorszintemet, és nagy műgonddal vezetem a diabétesz naplót. Örömmel nézegetem és studírozom az adatokat, próbálok következtetéseket levonni. Nagy örömömre szolgált, hogy megállapítottam, az ebéd előtti inzulin mennyiségét csökkenteni kellene, majd a következő találkozáskor orvosom pont ezzel állt elő. Nem volt hát hiábavaló a sok mérési jegyzőkönyv körmölése az egyetemen.

Lassan egy hónapja adagolom magamnak az inzulint, és e rövidke idő alatt eljutottam odáig, hogy megértsem, együtt kell, és együtt tudok élni a betegségemmel. Ha betartom a diétát és orvosom utasításait, hosszú évekig nyugodtan egy furcsa állapotnak tekinthetem a diabéteszt. Az inzulin adagolás és a hatszori étkezés a mindennapok részévé, már-már rítussá válhatnak, amelyek még biztonságérzetet is adhatnak a hétköznapokon. Ebbe a szigorú rítusrendszerbe még egy kis „bűnözés” is beleférhet. (Feleségem összevonja a szemöldökét.) Ha még egy kis sportolásra is adnám a fejem (feleségem homloka kisimul), akkor igazán nem kellene semmitől félnem.

Számtalan sorstársamnak, kik hasonló gondokkal küzdenek, üzenem: bármilyen típusú cukorbetegségben szenvedünk is, saját sorsunknak mi magunk vagyunk a kovácsai. Tehetünk az egészséges, minőségi életünkért.

Kis Tamás

A pályamunkára ide kattintva szavazhat.