Tudnivalók az inzulinkezelésről (13. rész)

A nyolcvanas években kezdődött és napjainkban is folytatódik az intenzív inzulinkezelés általánossá válásának folyamata, amelynek keretében a napi kétszeri inzulinozást felváltotta a napi háromszori, majd a négyszeri injekció. Ma már ott tartunk, hogy egyre többen naponta akár 5-6 alkalommal is „megszúrják” magukat.  Jogos a kérdés: miért van minderre szükség, miként vált mindez lehetségessé? Az idősebb orvos kollégák – és persze a már húsz éve inzulint kapó diabéteszesek – még jól emlékezhetnek, hogy milyen roppant nehéz volt egykor valakit „rábeszélni” a napi kétszeri inzulinra, nem is szólva a többszöri alkalomról.

Annak idején érthető volt a betegek tartózkodása. Elég csak a naponta kifőzendő fecskendőkre és tűkre gondolni. A tűk vastagok és életlenek voltak, az első használat alkalmával is komoly fájdalmat okoztak. Az injekciózás, a kétfajta inzulin „összeszívása” egy fecskendőbe, a sterilitás biztosítása valóban nagyon problematikussá tette az egész procedúrát, amit elég volt naponta kétszer elviselni. Érthető, hogy sok beteg és hozzátartozó gyakran kérdezte: nem lehetne-e napi egyre csökkenteni az inzulininjekció számát? De nem csupán a technikával voltak problémák.

Két évtizede még a legjobb diabetológusok is csupán a töredékét tudták az inzulinok hatásáról és a kezelés „élettanihoz” közelítésének módjairól annál, mint amit ma már egy kezdő orvos tud. Időközben nagyot változott a cukorbetegek világa. Hazánkban 15-20 éve jelentek meg és terjedtek el az egyszer használatos, beépített tűs, egyre jobb minőségű fecskendők, majd a pen típusú adagoló eszközök. Ekkor kezdett meghonosodni a vércukorszint otthoni önmeghatározása és megjelentek az új típusú humán inzulinok. Alapvetően bővültek átalakultak az inzulinkezelésre vonatkozó ismereteink. Olyan összefüggésekre derült fény, mint a különféle inzulinok tényleges hatásgörbéje, a hajnali jelenség, az étkezések speciális inzulinszükséglete és még folytathatnánk. Kifejlődtek az úgynevezett bázis-bólus inzulinadagolási rendszerek, megjelentek a külön alkalmazandó, az inzulinigényt éjjel és étkezések között biztosító elhúzódó hatású „bázis” inzulinok és az étkezési igényt fedező gyorshatású, majd legutóbb az extra gyorshatású „bólus” inzulinok.

Az orvosokban, és a diabéteszesekkel foglalkozó más egészségügyi dolgozókban egyre inkább tudatosodott, hogy tovább már nem tartható a régi felfogás, miszerint az orvos utasít a beteg pedig engedelmeskedik. Az inzulinkezelés átalakításának alapjává egyre inkább a legjobb megoldást közösen kereső, „konszenzusos” orvos-beteg együttműködés vált, amelyben a beteg nagyobb felelősséget vállalt önmaga kezeléséért. Bebizonyosodott, hogy a vércukor-önellenőrzés függvényében kell és lehet megtalálni az életmódhoz leginkább illeszkedő, a normális életvitelt a legnagyobb mértékben lehetővé tévő inzulin adagolási módot. Csak így szabadítható ki a beteg a „Prokrusztesz ágyából”, amibe a napi kétszeri inzulinadagolás korábban belekényszerítette. Mára bebizonyosodott, hogy a többszöri inzulinadás egyrészt szabadabb életvitelt, ezen belül szabadabb étkezést jelent és egyidejűleg hozzájárult az anyagcsere-állapot olyan mérvű javulásához, amely évtizedekkel hosszabbíthatja meg a cukorbeteg jó minőségű életét és ugyanennyivel tolhatja ki a későbbi szövődmények megjelenését.

Erre hazánkban – Németországgal, Ausztriával és a skandináv országokkal egyidőben – már a nyolcvanas évek közepén rájöttünk. Álláspontunk helyességét igazolták az USA-ban, kilencvenes évek első felében befejezett híres DCCT-vizsgálatok is.  Úgyszólván észrevétlenül jutottunk el odáig, hogy sokszor már nem az orvos kezdeményezte, hanem a remélt előnyök miatt a beteg kérte a napi többszöri inzulinadagolást. Ez érthető, hiszen a vércukor-önmeghatározások eredményei napról-napra meggyőzték, hogy célszerű lenne előbbre lépni az inzulinkezelésben. Jórészt ennek tudható be, hogy ma már közel negyvenezer intenzív inzulinkezelésben részesülő cukorbetegünk van. Nem csupán az egyes típusú diabéteszesek döntő hányada, hanem mind több 2-es típusú cukorbeteg is ilyen kezelési módot választ, belátva, hogy ez számos előnyt kínál számára.

Mindezekkel együtt le kell szögeznünk, hogy az intenzív inzulinkezelés nem mindenki számára megfelelő. Egyrészt a stabil anyagcseréjű, többnyire idősebb 2-es típusú betegek számára felesleges, másrészt a vércukrukat rendszeresen, napi 2-5 alkalommal mérni nem képes vagy nem hajlandó és az intenzív inzulinkezelést nem vállaló 1-es típusú betegek sem kezelhetők napi többszöri injekcióval. Tehát a diabetológusnak és a páciensnek együttesen kell döntenie a leginkább megfelelő kezelési módról, hiszen a következményekért viselt felelősség is közös.