Teljes értékű élet az inzulin mellett

Kezdeti nehézségek, tévhitek

A diabétesz felismerését követően a cukorbetegek hirtelen megválaszolatlan kérdések sokaságával találják szemben magukat. Az inzulinterápiával kezeltek esetében ez fokozottan igaz. Még nem ismerik, mivel jár ez a fajta kezelés, tartanak a tűszúrástól, úgy gondolják, az eddigi, megszokott életükön gyökeresen változtatni kell. Ezek a félelmek azonban meglehetősen eltúlzottak.

Való igaz, hogy a cukorbetegeknek másoknál is jobban oda kell figyelniük magukra, szemmel kell tartani vércukor-értékeiket, meg kell érteniük szervezetük jelzéseit, számos új dolgot kell megtanulniuk. Ám az újonnan szerzett tudásnak, az életmódváltásnak óriási haszna van, hiszen ettől kezdve a korábbinál sokkal egészségesebb életmódot fognak folytatni, ezért életkilátásaik lényegesen javulhatnak. Ehhez persze ismerni kell, napi vércukorszintjüket, a HbA1c értékét, s tisztában lenni vele, hogy a különböző élelmiszerek milyen hatással vannak cukor-anyagcseréjükre. Mindezek kontrollálása kellő odafigyeléssel hamarosan rutinná válik, és ugyanúgy hozzátartozik a cukorbetegek életéhez, mint a reggeli fogmosás.

Ha valaki 2-es típusú cukorbeteg, akkor az orvossal együtt mérlegelnie kell a lehetőségeket, hogy milyen terápiát érdemes választani. Ha indokolttá válik az inzulinkezelés megkezdése, át kell gondolni, hogy maradunk-e a tablettás kezelésnél, és vállaljuk-e a szövődmények korai kialakulásának kockázatát. A jól beállított inzulinnal ugyanis a szövődmények fellépése elkerülhető, illetve késleltethető.

Kellő ismeretek hiányában felmerülhet a kérdés: ha ezentúl inzulint használok, nem szokom-e majd hozzá? Nem „lustulnak-e” majd el a saját inzulintermelő sejtjeim? Az a cukorbeteg, aki megfelelő információval rendelkezik, tudja, hogy a korán bevezetett inzulinterápia – azon túl, hogy a szövődmények gyakoriságát csökkenti – kíméli a még meglévő, saját inzulintermelő sejtjeit, hogy tovább életképesek maradjanak, hiszen a „finombeállításra” csak ezek képesek. A tűszúrástól való félelem is csak az első szúrásig tart, a modern inzulinadagoló tollak alkalmazásával az inzulinbeadás elsajátítása szinte gyerekjáték.

Sorstársunk elmondja, hogyan küzdött meg a betegséggel

Beszéljen saját történetéről sorstársunk, Búzás Sándorné, aki 1993 júniusában komoly műtéten esett át. Azelőtt 4,2 mmol/l volt a vércukorértéke. Egy hónap múlva viszont kezelőorvosa drámai változást tapasztalt.

Mi történt Önnel?
– 26 kilót fogytam, mást azonban nem éreztem, sok betegtársamhoz hasonlóan nem vettem észre a cukorbetegségre utaló jeleket. A vizsgálatkor derült ki, hogy vércukorszintem 29,8 mmol/l. Ekkor az orvos tablettás kezelést javasolt, ez azonban nem hozott sok sikert. Napokon belül kezdtem elveszíteni a látásomat.

Mit tett az orvosa, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kezelés nem használ?
– Kórházba utalt, ahol három nap után inzulinkezelésre állítottak át. Elmondták, hogy nagyon fontos a megfelelő táplálkozás is. Minden nap megkaptam a cukorbeteg diétás ételeket, és rengeteget feküdtem, rejtvényt fejtettem.

Nem rémítette meg, hogy ezentúl mindig inzulinnal kell magát kezelnie?
– Egyáltalán nem. Ekkor voltak az unokáim háromévesek, és azon versenyeztek, melyikük adja be nekem az inzulint. Mindig megkérdezték, nem fájt-e, én pedig őszintén válaszoltam, hogy nem. A tű rendkívül vékony, szinte alig látható, a tűszúrás pedig alig érezhető. Egyik unokám már olyan sokat tanult a cukorbetegségről, hogy diabéteszes osztálytársának is rendszeresen segédkezik az iskolában az inzulinbeadásnál.

Miután a kórházból haza került, orvosok, nővérek nélkül hogyan boldogult?
– Sajnos, eleinte sok gondom volt, gyakori rosszullétek jelentkeztek, szédültem, éjszaka elveszítettem az eszméletemet vagy arra ébredtem, hogy izzadok, folyik rólam a verejték. Az otthoni több mozgás, nagyobb fizikai megterhelés miatt még jobban oda kellett figyelnem magamra, hiszen két iskolás gyermekem várt, férjem és magam is aktívan dolgozunk. Lényegesen kevesebb inzulinra volt szükségem.

Mit tett ekkor?
– Rájöttem, hogy egyedül, kellő tapasztalatok hiányában nem tudok úrrá lenni az eseményeken, ezért felkerestem a Megyei Cukorgondozót, ahol az orvossal ismételten beszéltünk a diétáról, a szénhidrátokról, a napi étrend összeállításáról, a hipoglikémia lehetséges okairól, annak kivédéséről, a kívánatos vércukor- és HbA1c-értékekről. Feladatként kaptam az alapanyagok szénhidrát-értékeinek megtanulását, és a doktor úr felhívta figyelmemet a rendszeres otthoni vércukorszint-ellenőrzés fontosságára is. Javasolta, hogy kerékpározzak, ússzak, tornázzak, mert ez mind nagyon segít abban, hogy vércukromat és HbA1c-értékemet a megfelelő szinten tartsam.

Hogyan alakult ezután a terápia?
– Orvosom felajánlotta a 24 órás bázisinzulin lehetőségét, amely egész napon keresztül hat, ezért egyszer kell adni, és a csúcshatás mentessége miatt nem okoz hipoglikémiát. Magam választhattam ki, melyik időpontban adom. Mellé ultragyors hatású inzulint kaptam, ez tovább könnyítette az életemet, hiszen már nem kellett pontos időben, meghatározott mennyiséget ennem, hanem a napirendemhez igazíthattam az inzulinbeadás időpontját és a bevitt szénhidrát mennyiségének megfelelően, az inzulin adagját. Elegendő volt naponta háromszor étkeznem. Értékeim hamarosan jobbak lettek, az életem pedig lényegesen könnyebb.

Szinte csoda történt. Látásom is kezdett visszatérni, a mai napig szemüveg nélkül fűzöm be a cérnát. Õszintén szólva, az étkezés után mért értékekkel időnként problémám volt, de miután rájöttem, melyik alapanyag, hogyan szívódik fel, felismertem a glikémiás index jelentősségét, s egyre jobb eredményeim lettek. A kezelőorvosom is megdicsért, s biztatott: csak így tovább!

Azóta minden rendben van?
– Volt néhány problémám. Miután becsípődött a gerincem és fekvésre kényszerültem, akármit csináltam, magas lett a vércukrom. Kétségbeesve hívtam telefonon kezelőorvosomat, aki azt javasolta, adjak két-három egységgel több rövid hatású inzulint, és amint lehetőségem lesz, próbáljak mozogni egy kicsit. Valóban, ez volt a megoldás. Itt szeretném kiemelni az orvos és beteg őszinte kapcsolatát, amelyet talán a legfontosabbnak tartok a cukorbetegség kezelésében.

Elkerülték-e a szövődmények?
– Tizennégy éves cukorbetegségem ellenére, igen. Rendszeresen járok szűrővizsgálatra, odafigyelek szervezetem jelzéseire, és folyamatosan ellenőrzöm magam otthon is, hiszen csak így tudom kordában tartani ezt a betegséget. Klubot alapítottam, így próbálok segíteni sorstársaimnak is, hogy tájékozódni tudjanak, hiszen jól tudjuk, egy cukorbetegnek önmaga orvosának kell lennie, és ennek elengedhetetlen feltétele az ismeretek bővítése. Mindemellett fontos az orvosi kontroll, a rendszeres ellenőrzés a cukorbeteg-gondozóban.

A terápia hatékonyságának mutatója a HbA1c mérése, amit inzulin nélkül kezelt cukorbetegnek félévente, inzulinnal kezelteknek pedig negyedévente javasolt elvégeztetni, s ha ez az érték 7,5% felett van, akkor valami nem jól működik, változtatni kell a kezelésen.

Tanulságok

Az inzulinkezelés kikerülhetetlen az 1-es típusú cukorbetegségben. Inzulinra kell áttérnie a 2-es típusú cukorbetegnek is, ha az életmódváltást követően, a megfelelő diéta a és tablettás kezelés ellenére sem sikerül rendezni szénhidrát-háztartását, illetve HbA1c-je ismételten 7,5% felett van.

A ma használt inzulinokat olyan korszerű módon gyártják, hogy hatásgörbéjük közel megegyezik az emberi inzulinelválasztással.
Az egészséges ember vércukorszintje – bonyolult szabályozási mechanizmusok révén – szűk határok között változik. Valamivel magasabb az étkezést követő 1-2 órában, s alacsonyabb éjszaka. Mivel a sejtek többsége csak inzulin jelenlétében tud fogadni glükózt, a hasnyálmirigy fokozatosan termel az inzulinból egy alapmennyiséget, inzulinkezelés során az ideális 24 órás bázisinzulin ennek megfelelően fejti ki hatását.

Az élettani inzulinelválasztás további jellemzője az étkezést követő gyors inzulinkiáramlás, ennek a mechanizmusnak az ultragyors hatású analóg inzulinok felelnek meg.

A 2-es típusú diabétesz egyre romló folyamat, az inzulintermelő sejtek fokozatos kimerülésével járó megbetegedés. Ezért az inzulinadagolás szükségessége a betegség természetes velejárója lehet, s nem jelenti feltétlenül azt, hogy a beteg ne tett volna meg mindent, állapota egyensúlyban tartásáért.
Jól beállított és rendszeres önellenőrzéssel, a normál tartományban tartott vércukorszintű betegek életminősége nem sokban különbözik egészséges embertársaikétól.