Dr. Iványi János

"50 év a cukorbetegekért"

A neves orvostól és számtalan szakmai publikáció szerzőjétől először azt kérdeztük: hogyan indult szép ívű pályája?
– Nem könnyen. Mivel ifjúkoromban állatorvos szerettem volna lenni, 1943-ban beiratkoztam a budapesti Műegyetem állatorvosi és mezőgazdasági karára. Nehéz, háborús időszak volt. Súlyos létfenntartási gondokkal küszködtem, ezért két év után kiiratkoztam, de azzal a szándékkal, ha javul a helyzet, visszamegyek. Addig meg, hogy ne essek ki a tanulásból, kértem felvételemet a közelünkben lévő szegedi egyetem orvostudományi karára. Végül itt ragadtam, s 1949-ben végeztem.

Minek vagy kinek a hatására választotta a belgyógyászatot?
– Szerencsémre a nagyhírű Hetényi Géza irányította szegedi belklinikára kerültem, aki a szakma minden ágát magas színvonalon műveltette. Hamarosan kiderült: elsősorban a betegágy melletti orvoslás iránt érzek elhivatottságot. Hat év klinikai munka után felkértek a jászberényi kórház belgyógyászati osztályának vezetésére. Az itteni fél évtizedben már tevőlegesen foglalkoztam cukorbetegekkel. 1960. májusában a gyulai megyei kórház belgyógyászatán lettem osztályvezető, majd pedig Békés megye belgyógyászati szakfelügyelője – több mint huszonöt éven át.

Napjainkban a laikusok is tudják: a diabétesz népbetegség. Így volt ezt a hatvanas években is?
– Akkor még nem, de az esetek száma erősen növekvő tendenciát mutatott. A diabétesszel foglalkozó kollégáimmal 1976-ban egy közleményben kifejtettük: Magyarországon nincs egységes diabéteszgondozás, pedig ezt a cukorbetegek számának növekedése egyre inkább sürgeti és hitet tettünk a dibéteszcentrumok felállítása mellett. Békés megyében megszerveztük a gondozói hálózatot, amelyhez hasonló – sajnos – országosan máig sem épült ki. Nálunk a hét gondozóban egységes szempontok szerint regisztrálják és kezelik a betegeket. Adataikat ötévenként átfogóan elemezzük, e munkát már utódom, dr. Gyimesi András folytatja. A számokból kiderült, hogy évente átlagosan ezer új beteget regisztrálunk, de az is: a Viharsarokban évente 300–350 olyan ember távozik közülünk, akinek halotti diagnózisában valamiként szerepel a diabétesz. Egyébként az országos átlagnak megfelelően nálunk is a népesség 5-6 százaléka cukorbeteg.

Sikerült felkutatni az okokat, hogy az utóbbi négy évtizedben miért növekedett ilyen radikálisan a diabéteszesek száma?
– Egyrészt a betegségre irányult figyelem, másrészt a civilizált életmód áll ennek hátterében, ami kiegészül a mozgásszegénységgel. Jellemző, hogy a német jóléti államban is hasonló növekedés történt az utóbbi fél évszázadban. Ma már azt is biztosan tudjuk, hogy a cukorbetegek családjában az átlagosnál több a diabéteszes, erre figyelni kell.

Szakmailag mire büszke gyógyítómunkájában?
– A kezelési megoldások tekintetében a gyulai kórház mindig élenjárt, hiszen angliai példák nyomán, már a hetvenes évek derekán bevezettük az inzulinos terápia új formáit. De a legfontosabbról! A több évtizedes gyógyítómunka során megbizonyosodtam: a cukorbetegeknek nem elkerülhetetlen sorsuk, hogy tizenöt éven belül esetleg megvakuljanak, vagy húsz esztendő múlva veseelégtelenségben meghaljanak. Odafigyeléssel, hatékony gyógymóddal és folyamatos önellenőrzéssel elviselhetővé tehető ez a betegség. Így nem válik másodosztályú állampolgárrá a diabéteszes és megélheti akár az emberi kor végső határát is.

Ez azt jelenti, hogy nem sorscsapás a cukorbetegség?
– Nem! Legfeljebb annak, aki semmiféle rendszert nem tud kialakítani mindennapi életében. De az ilyen embereken is igyekszünk segíteni, hiszen ez a hivatásunk. {mos_ri:7}