Dr. Dezső Enikő

„Nagy szükség van biztató szavainkra”

– Marosvásárhelyen, Erdélyben születtem 1961 október 17-én. Itt nőttem fel és végeztem el az orvosi egyetemet. Utólag visszagondolva a diákévekre, minden nehézség, akkor szörnyűségesnek tűnő megpróbáltatás feledésbe merült. Rengeteg jóságra, barátságra, vidámságra és Erdély gyönyörű tájaira emlékszem. Büszke vagyok arra, hogy ott születtem és élhettem.
Az egyetem elvégzése után, 1986-ban tudatosan kerültem Magyarországra, Kaposvárra. Nagyon egyedül és nagyon elveszetten, de tele ambícióval. Itt kaptam állást, amihez akkori és jelenlegi főnököm, Dr. Rumi György segített hozzá, ezért hálával tartozom. Sokan csodálkoztak, hogy milyen szépen beszélem a magyar nyelvet, ez a megjegyzés akkor eléggé fájt, de azóta más a helyzet.

Mi irányította érdeklődését a diabétesz felé?
– Belgyógyászati osztályra kerülve kezdetben a gastroenterológia vonzott, ez lévén az osztály fő profilja. Abban az időben a diabetológián Angeli István főorvos úr dolgozott, de nyugdíjas lévén szükség volt egy cukorbetegekkel foglalkozó orvosra, és úgy gondoltam, hogy ez a teljesen új terület érdekes lehet. Ezért l988 óta a diabetológiai szakrendelésen is dolgozni kezdtem, kezdetben Angeli főorvos segítségével, majd önállóan. Úgy tunt, hogy egyre érdekesebb lesz a diabetológia, egyre nagyobb teret hódított meg, rohamosan fejlődni kezdett: megjelentek a humán inzulinok, és egy új rendszer kezdett kialakulni. Úgy éreztem, hogy ezt a szakmát tanulni kell, segítséget kértem, és Tamás Gyula főorvos és munkacsoportja segítségével, a szakrendelésén és az osztályán igyekeztem elsajátítani az diabetológia csínját-bínját.

Közben több iskolával megismerkedtem, és az évek folyamán rájöttem arra, hogy rendszer nélkül kezelést nem lehet felépíteni, ugyanakkor minden beteg más, és ezt el kell fogadni. Mindehhez hatalmas türelem, empátia és főleg elhivatottság kell. E nélkül nem megy. 1992-ben belgyógyászatból vizsgáztam, 1996-ban diabetológus minősítést szerzetem és 2001-ben endokrinológus lettem.

Miért tartja fontosnak a betegképzést?
– Mi a fő feladat a mindennapi gyakorlatban? Megtanítani a betegeket saját maguk kezelésére, menedzselésére, és ehhez oktatni kell őket. Hiába a tudásunk, ha azt nem tudjuk átadni.

Emellett a legfontosabb azt tudatosítani, hogy mindez miért történik; mert rövid távon lehet hogy úgy érzik, minden rendben van, de hosszú távon ez már nem biztos. Érdekes a betegek reakciója egy inzulinátállításnál: „miért kell, mikor nekem nincs semmi bajom?”. Később általában azt mondják, hogy „most sokkal jobban érzem magam – miért nem fogadtam meg korábban a tanácsát?”. Tehát mégis volt valami baj!

Egyébként kevés időnk van a betegekre. Rohanunk, idegeskedünk, és ez látszik rajtunk, még ha mosolyt is erőltetünk az arcunkra (hátha még azt sem!). Pedig nem könnyű cukorbetegnek lenni. Az állapot feldolgozásához, biztos, hogy nagyon nagy szükség van biztató szavainkra. Azt gondolom, illetve sokszor hallom, hogy szigorú vagyok. Ez nagyon sok betegnek nem tetszik, és sajnálom, ha néha megbántok valakit, de biztos, hogy nem a rossz szándék vezérel. Nem tudom elnézni, ha a beteg semmit sem tesz magáért és a megoldást kizárólag tőlünk várja. Úgy gondolom, hogy minden kettőnkön múlik. Hogy kié a nagyobb rész? Kérdés.

Milyen fő törekvések és milyen problémák jellemzik a szakambulancia munkáját?
– Kaposvárott, a Diabetológiai Szakambulancián jó feltételek mellett dolgozhatunk, dietetikus, edukátor és megfelelő műszerezettség áll rendelkezésünkre. A fő gondunk az idő hiánya, de a megoldás remélhetőleg kialakulóban van. Azáltal, hogy javaslatunkra háziorvos írja fel a gyógyszereket, inzulinokat, több időnk marad a betegek vizsgálatára, oktatására. Esetleg meg is tudjuk nézni a diabéteszes lábát, mérni a vérnyomását, nem csak az inzulinért jönnek.

Célunk a betegekkel való foglalkozás, a szövődmények felmérésé és kezelése – az oktatás ismételt hangsúlyozásával. És persze, a családorvosok segítésével.

Régi álmom egy olyan centrum létrehozása, amilyet Amerikában láttam. Családtagok bevonásával, szinte nappali iskola működtetése, folyamatos telefonos segítőszolgálattal, amelynek keretében különböző csoportok irányítása, célirányos oktatása, illetve kezelése lenne lehetséges. Remélem álmom előbb-utóbb valóra válhat.

Köszönöm szüleim, családom és munkatársaim segítségét, a betegek bizalmát, amellyel munkámban támogatnak. Remélem, nem fáradok el. {mos_ri:7}