Sok múlott a véletlenen: Nobel-díj az inzulinért

Az első Nobel-díj odaítélését 1901-ben jelentették be Oslóban és a világ azóta is legismertebb kitüntetését a Svéd Királyi Akadémián nyújtották át. Visszatekintve az elmúlt száz esztendő történéseire, a diabéteszesek szemszögéből ki kell emelni az 1923. évet. Ekkor nyerte el az orvosi és fiziológiai Nobel díjat Dr. Frederick Grant Banting és Dr. John James Richard MacLeod az inzulin felfedezéséért. Ismereteink szerint azóta sem történt olyan eset, hogy valaki vagy valakik már az eredmény nyilvánosságra kerülését követő évben átvehették volna e rangos elismerést.

Annak idején sokan vitatták a díj odaítélésének körülményeit. Ennek hátterében az áll, hogy dr. Dr. Charles Best, akinek Banting mellett múlhatatlan érdemei voltak az inzulinkutatásban, nem kapott kitüntetést. Ugyanakkor a szakirodalom alapján nem lehetett megállapítani MacLeod hozzájárulását a méltán világhírű és az emberek millióinak életét megmentő felfedezéshez.  A magyarázatért vissza kell nyúlnunk 1920-ig, amikor Dr. Schack August Stenberg Krogh elnyerte az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat a kapillárisok motoros szabályozásának felismeréséért. Dr. Krogh-t Dánia egyik legnagyobb elméjeként tartották számon, miután pedig Nobel-díjas lett, még híresebbé és befolyásosabbá vált. A tudós felesége, Marie Krogh maga is orvos volt, akinél felnőttkori diabétesz alakult ki. A diagnózist 1921-ben Dr. Hans Christiansen Hagedorn (aki másfél évtized múltán előállította az NPH-inzulint) állította fel és a beteg számára speciális diétát javasolt.

Krogh és felesége 1922-ben az Egyesült Államokba utazott, ahol a híres amerikai diabetológussal, Dr. Eliot Joslinnal elköltött vacsora közben, a beszélgetés során megtudták, hogy egy torontói kutatócsoport inzulint állított elő. E hír nyomán utaztak Kanadába, ahol MacLeod vendégei voltak. Miután megismerték az inzulinnal kapcsolatos felfedezést, 1922. decemberében már az újdonság előállításának engedélyével tértek vissza Dániába. Az első páciens hamarosan megkapta az inzulininjekciót, Krogh pedig Hagedornnal együtt megalapította a Nordic Inzulin Laboratóriumot, amely egyben a dán Novo Nordisk gyógyszergyár indulását jelentette. Természetesen a cukorbeteg feleség, Marie Krogh is inzulinkezelésben részesült két évtizeden át, egészen 1943-ig, amikor  emlődaganat következtében elhalálozott.

Dr. Krogh barátjához, dr. Göran Liljes Strandhoz, a Nobel-díj bizottság titkárához írott levelében korrekt módon kifejtette, hogy a felfedezés ötlete kétségkívül Bantingé, de MacLeod professzor felügyelete nélkül nem érhette volna el a sikert.  Többen jelölték a díjra MacLeod professzort, a felfedezésében ugyancsak részes Dr. Best azonban nem kapott jelölést. Számára csekély vigasz lehetett, hogy Banting utólag megosztotta pénzjutalmát Best-tel, aki igen jelentős munkát végzett mellette. Sokan úgy vélik, a Krogh házaspár torontói látogatását egyértelműen a feleség diabétesze motiválta. Ha Marie Krogh nem cukorbeteg és történetesen nem Joslin mellet ül azon a bostoni vacsorán, akkor talán másként alakult volna az inzulin sorsa és a gyártás megindulása. Ez esetben vélhetően nem Banting és MacLeod kap Nobel-díjat 1923-ban, viszont lehet, hogy pár évvel később Bestet is jelölik.

Egyébként több más kutató szintén rászolgált a magas díjra a diabétesszel kapcsolatos munkásságáért. Közéjük tartozik James Collip, Nicolas C. Paulescu, Joseph von Mering és Oskar Minkowski. Amennyiben a díjat csak néhány évvel később ítélik oda, lehetséges, hogy e kutatók közül is szintén részesülnek a rangos elismerésben. Az inzulin felfedezéséért elnyert Nobel-díj általánosítható tanulságként azt is mutatja, hogy a fáradhatatlan, sikeres kutatómunka mellett a véletlen és a szerencse is szükséges a hivatalos elismeréshez.