Inzulintörténet I.

Ma már tudjuk, hogy a diabéteszként leírt betegcsoportba a valódi cukorbetegeken kívül vesebetegek és ritkábban agyalapimirigy-betegségben szenvedők is bekerültek. Elsőként a XVII. század közepén Thomas Willis angol orvos és természettudós, a Királyi Akadémia tagja ismerte fel, hogy a bő vizelet néha édes ízű. Hogyan jött rá? Hát megkóstolta! Különben is, akkoriban az ízlelés fontos orvosi vizsgáló módszer volt. Õ adta a máig használatos diabetes mellitus, vagyis „mézízű” bővizelés elnevezést a cukorbetegségnek. A későbbiekben rájöttek arra, hogy az édes ízt cukor, méghozzá szőlőcukor ( glukóz) okozza.

Nemcsak a vizeletben, hanem a vérben is kimutattak nagyobb mennyiségben cukrot. Ez arra utalt, hogy a cukorbetegség nem elsődlegesen a vese betegsége. A hasnyálmirigy (pancreas) szerepe a diabéteszben a XIX. század közepén vetődött fel először. Ekkor Richard Bright, Viktória királynő orvosa a cukorbetegek boncolásakor a hasnyálmirigyben kicsiny kristályokat és apró köveket észlelt.

Egy orvostanhallgató, Paul Langerhans 1869-ben a hasnyálmirigy külső elválasztású részétől (egyszerű szövetfestéssel) jól elkülöníthető „szigeteket” írt le. A kb. 80 grammos emberi hasnyálmirigy csak mintegy 3 százalékát alkotó szigetek jelentősége akkor még nem volt világos.  Oskar Minkowski és Joseph von Mering 1889-ben kutyákból kioperálták a hasnyálmirigyet és figyelték mi lesz a sorsuk. A kísérleti ebek nagyon sok vizeletet ürítettek és hamarosan elpusztultak. A legenda szerint egyszer az egyik kutya a laboratóriumi asztalra vizelt. A száradás után édes fehér por maradt az asztalon, ami szőlőcukornak bizonyult.

Ezzel nyilvánvaló lett, hogy a hasnyálmirigy termel valamilyen  anyagot, ami a cukoranyagcserét befolyásolja. 1900-ban az orosz Szoboljev lekötötte a kísérleti állatokban a hasnyálmirigy kivezetőcsövét, amelyen keresztül az emésztéshez szükséges váladékot a bélbe üríti. Mint a boncolásnál kiderült, a hasnyálmirigy elsorvadt, de a kutya mégsem lett cukorbeteg. A hasnyálmirigy maradék szövete bizonyult a Langerhans szigeteknek. Egyértelművé vált, hogy a hasnyálmirigy mely része termeli az vércukorcsökkentő anyagot. E felfedezés a tudományos világban azért nem vált közismertté, mert  megállapításait a kutató csak oroszul írta le. 1901-ben az amerikai Eugene Opie emberi boncoláskor kimutatta, hogy a hasnyálmirigy szigetei a cukorbetegeknél elsorvadnak. Ennek alapján Edward A. Schäfer a múlt század elején a hasnyálmirigy „szigetei” által termelt vércukorcsökkentő anyagot a latin insula (sziget) szóból származtatva inzulinnak nevezte el.

Tehát már tudták, hogy mit és hol keressenek, mégis hosszabb időt kellett várni az inzulinhiány miatt halálos következményekkel járó fiatalkori cukorbetegség gyógyítására alkalmas anyag előállítására.   

Két évtized múlva egy fiatal  torontói ortopéd sebész, Frederick Grant Banting ugyancsak lekötötte a kutyák hasnyálmirigyének kivezetőcsövét, majd várt néhány hetet a mirigy elsorvadásáig. Az állatok hasnyálmirigy-maradványából pépet készített. Ezzel az anyaggal közösen kísérletezett társával, Charles Herbert Besttel, az akkor még csak 21 éves orvostanhallgatóval együtt. A hasnyálmirigy-kivonatból olyan kutya nyaki verőerébe fecskendeztek be, amelynek előzőleg eltávolították a hasnyálmirigyét. A kísérleti eb a beavatkozás után nem pusztult el, sőt azonnal csökkent a vércukorértéke.

Egyetlen hasnyálmirigykivonat azonban csak néhány napon keresztül volt képes a kutyát életben tartani. Banting valahol olvasta, hogy a magzati (embrionális) hasnyálmirigy emésztőnedveket termelő külső elválasztású állománya még alig fejlődik ki, a Langerhans-szigetek viszont már jól fejlettek. Vágóhídról beszereztek magzati szarvasmarha-hasnyálmirigyet, amiből már megfelelő mennyiségű inzulint tudtak előállítani. A szer biztonságának meghatározása érdekében először önkísérleteket végeztek. Egymásnak adtak be a kivonatból. Mai szemmel nézve bizony nagy szerencséjük volt, hiszen a szükségesnél több inzulin miatt vészes vércukoresés, kóma is kialakulhatott volna.

1922 januárjában az életveszélyes állapotban levő Leonard Thomson volt az első beteg, aki bőr alá adott injekció formájában inzulinkezelésben részesült. A siker teljes volt.

A beteg vércukra azonnal csökkent és néhány hét múlva otthonába távozott. A torontói kutatócsoport harmadik tagja, James B. Collip, a kezdetben heves helyi reakciók miatt kidolgozott egy módszert a hasnyálmirigy-kivonat további tisztítására. Egy év múlva aztán világszerte lehetővé vált az addig gyógyíthatatlan fiatalkori cukorbetegség inzulinpótlással végzett kezelése.

Az emberiség rendelkezésére állt tehát egy fehérjetermészetű, hormonszerű új gyógyszer, amely kiválóan bevált a mindennapi gyógyításban. A korszakos felfedezés életeket mentett, kidolgozóinak Nobel-díjat is hozott.

A további érdekes fejleményekről, a következő évtizedek történetéről sorozatunk folytatásában olvashatnak.